Bariba Magyarországról viszonylag könnyű közlekedni, hiszen közvetlen WizzAir járat repül hetente többször, és ügyesen időzítve gyakran lehet jutányos retúr repjegyeket kifogni (pl. 14.000 Ft-ért) 

Bari – városi benyomások

325.000-es lakosságszámú nagyvárosról van szó, ami ráadásul jelentős tengeri kikötő, regionálisan fontos reptér és a környező kisebb településekről is sok ember jár ide dolgozni, még sincs túltelített metropolita orcája. Kifejezetten összetett városképekkel rendelkezik. Két nap alatt csak korlátozottan tudtam feltárni ezekből, mégis nagyívű élmények értek. A vasútállomástól rögtön a tengerpartot akartam célba venni, de rossz irányt választottam. A hátország felé indulva elég volt egy percet haladni, hogy olyan házba fussak, aminek nincs teteje.

Ez és az út menti szemét, a rossz arcú utcai ténfergők és a mégis elegáns kávézók mozaikja rögtön megalkotta a fejemben a párhuzamot Nápollyal.

Az állomás túloldala egy új világ volt. Nem voltam soha, de ilyesminek képzelem Dél-Amerikát nagyban: nációkeveredések, pálmafák, elegáns épületeket őrző fegyveres katonák dzsipekkel. Nagy szökőkút, kis macskakő, hangos utcai árusok, színes termékek.

Utcán kezdtem szállást ajánltatni, találtam is egy olcsó padlásszobát, alkudni is tudtam, bár félig behúzott nyakkal kellett közlekedni, cserében a belvárosban volt. Gyorsan átlapoztam a bevásárlóutcás környezetet, a nagyon olaszság egy másik arcát, a kirakat templomaikkal. Éltettem magamban az olyan intenzív olasz életképeket, ahogy a hetvenes férfiak még szemtelenül fordulnak meg a hatvanas nők után az utcán.

Bari bárok

Igyekeztem az összes felsorolt típuskörnyéken kocsmákat meglátogatni, hogy átadhassam, hogy hol mire számíthattok, ha be akartok térni spontán egy bari bar-ba. Nagyvároshoz méltóan minden létező kocsmatípus képviselteti magát. A klasszikus olasz stílust ajánlom itt is alaphangnak. Ha ti is szeretitek, akkor azért, ha még nem ismeritek eléggé, akkor meg azért. Onnét ismerhetitek fel, hogy sok faanyag a belső térben, legtöbbször textilabroszos asztalok várnak és hosszú pult fém-lábtartóval, üveges péksüteménypult a bárpult részeként, a sörhűtőn kívül kötelezően jégkrémes hűtő is (nem kell, hogy mindez egyszerre teljesüljön). Ezek a bárok általában kiszámítható italválasztéktól, de kiszámíthatatlan spontán olasz életképektől sajátosak.

Bari bárok – A belváros kocsmái

1. Café degli Artisti – a művészek kávézója

Címeres képviselője a taglalt stílusnak, a belvároshoz és tengerparthoz egyformán közel, jól megközelíthető, nyugis környéken, a szemkápráztató Teatro Petruzzelli színház mellett a Caffé degli Artisti. Biztató portájú, nevéhez hűen művészies közeg, üdítően friss beltérrel, ami híres művészek felfestett arcmásával, mediterrán tengerparti városképek falfestményeivel.

2005 óta működik, alapvetően törzsvendég gyűjtőpont, de mindenkire nyitott. Ha netán Luigit csípetik el műszakban, jól járhattok, ő az egész világot magához ölelő jó kedvvel fogad mindenkit. Közben zajlik az élet:

– Adj egy kávét, mint mindig… […]

– Holnap találkozunk.

– Mi mindig itt vagyunk…

2. Piccolo Bar – Olasz pánkocsma szeánsz

Hasonlóan erős példa, de más jelleg dél felé haladva a tengerparton kicsit beljebb, a 70 éve működő Piccolo Bar. Egy igazi vadon, este jó élettel. Arra a jelenetre érkeztem, hogy a terasz vendégei épp felsegítettek egy mankókkal a hóna alatt bicikliző arra járót. A tulajdonos egy elegáns öreg úr, aki vendégtéri oldalsávon napi lapot bújt, a pultban pedig Nadia, egy igen belevaló középkorú, rekedtes hangú, szívélyesen fogadó nő ügyelt. A fali fotók árulkodtak az itteni bulik méreteiről. Viszonylag nagy választékú sörhűtő volt, kajában viszont alul maradtak. A közönség nagyon vegyes volt, ugyanazon egy órán belül volt, hogy csak késdobálós arcok ültek benn, másik pillanatban meg csak elegáns hölgyek és egyetemistagyanús fiatalok. Az igazi olasz kocsmai életkép-lutrihoz ezt ajánlom. Ide bármikor visszatérnék.

Az első kettőhöz képest a turista központ (a déli kikötő és a belváros találkozása, a Piazza del Ferrarese környéke) kocsmái és éttermei többségében már túl konformista, tipizálhatóan turistás életképeket mutattak. Egyben azonban találtam fantáziát és stílust.

3. Ciclatera Sotto Il Mare – Tengeralatti kotyogós

Valószínűleg ide is még jobb télen jönni, mikor kevésbé dominálnak a turisták. Én a csintalan névhez hűen a föld „tenger” alatt ültem (sotto il mare), távol a felszíni turistáktól és a pultos lányok dinamikus duójával beszélgettem.

Az elnevezés az ikonikus mokka kávéfőző táji megfelelőjén (ciclatera) alapszik, ami mindenütt jelen volt az egyéb vonásaiban is fiatalos díszletben. Ha fenn vagy, sem jársz rosszul, mert konfekció-műanyag székeikről bámulatos a kilátás az öbölre és a kikötőre. Jó megpihenő hely a Sant’Antonio móló bejárása előtt vagy után. Időszakos fotó vagy képzőművészeti kiállításokat is találhatsz.

4. Caffetteria del Ferrarese – a főtéri kézenfekvő

A Piazza del Ferrarese (A ferrarai tere) téren az októberben már fóliasátras terasszal operáló akkor még Al Ferrarese („A ferrarainál”) nevű bár mutatkozott be a legfelnőttesebbnek és a „legturistásabbnak” minden próbált egység közül. Viszont turistamenü gyanúja felett állt azzal, hogy akár a külföldi idősebb párokon kívül akár helyi egyetemista korosztály is fesztelenül használta étkezésre. Nekem nem lett a kedvencem, mert belső tere nem volt a WC-hez vezető munkapult mentén kívül, a terasz meg rattanszék-rezervátum volt. Címeresen „american bar”-ként futtatták, de nem hozta azt a karaktert, se semmilyen mást. Főtéri kézenfekvő, ha várakozni kell vagy kifújni magadat a központban, megállni laptopról munkálkodni. Erre ideális: tiszta, kényelmes, szellős, középárú, étlappal, derék sör- és koktélválasztékkal.

(Lehet, hogy a név változtatás jelentetett profilváltást is. Ha valaki arra jár és tud friss hírrel szolgálni, kérem írja meg!)

5. La Cicchetteria – Igyunk egy kilépőt belépőnek!

Ellensúlynak kis bal kanyar után vár egy valódi vadhajtás, a garázsméretű Bar Chiccheto, ami minden extra anyagbevitel nélkül, csak látványra is úgy nézett ki, mintha egy videoklip-raszta füstpamacsába rajzolták volna bele ujjal az egész kocsmát és bármikor elillanhat. Tetőtől talpig színes, trópusi koktélokkal, ritka sörökkel. Nem csoda, hogy a Molfettában megismert lányok is itt szerették zárni az estét egy kör Limoncelloval. Már a név is röviditalt becéz („a rövidező” / „a tüskéző”). Itt örök fiatal vagy, örök lázadó, örök művész, örök hippy, örökéletű és örökérvényű.

6. La Baresana – Pizzára sört?

A belvárosi tengelyutcák egyikében egy további típus képviselőjéről számolhatok be. Zárás előtt, már hajnali órán sikerült elcsípni a magyar tudattal kisvendéglőre emlékeztető takaros La Baresana nevű vendéglátót. Egy elegáns ötven év környéki nőkből álló társaság épp utolsó kortyokkal húzta az időt a „ki fizet” döntési pontig. Így nekem is maradt sanszom egy jó pohár Birra Forstra Olaszország egyik legrégebbi sörfőzdéjétől. A vörös Sixtus sörüket amúgy a talán kedvenc olasz nagyüzemi sörömként ajánlom. A beltéri díszlet itt sokban tisztelgett a Forstnak. Nekem pedig azzal kedvezett a személyzet, hogy a végén még egy limoncelloval is megajándékoztak, mint aznapi utolsó vendéget. Nagyon szimpatikus, kisvárosias hangulatú atmoszféra. Teraszuk is van. Aki arra járva, leteszteli nappal is, várom a meséjét! Ötlet hozzá: a pizzáik nyálcsorgatóan ígéretesek.

Bari barok – A tengerparti sétány mentén

7. Pane e Pomodoro – Tengerbe mártható paradicsomos kenyér

A tengerparti sétány (Lungomare) 42 kilométer hosszú az agglomerációs szakaszokkal együtt. Én is direkt kilométereket sétáltam a belvárosi etapon. Itt akár óriás kereket is találhatsz, ha jókor érkezel. Ahhoz rosszkor érkeztem, de kocsmát viszont találtam. Az óvárostól délre, a legkiesőbb egység, amin túl már visszafordulásra biztat az fogyó városkép, a homokos tengerparti igazi friss strandkocsma, a Bar Pizzeria Pane e Pomodoro. „Kenyér és paradicsom”-ot takar a név, és az azonos nevű szabad strand után lett keresztelve. Bocsáss meg műanyagszékeikért Uram, és vigyél be minket a kísértésbe! A környékén még október közepén is fürödtem a tengerben és közel sem én voltam az egyetlen. Jó itt megszáradni. Annyira élénk a bár, mintha fél lábbal a tengerben maradnál. A emberek bámulják a kékséget a kávéjuk első kortya előtt hezitálva. Olaszok… tudják, hogy az első korty után újra minden nagyon gyorsan történik, addig kell elnyújtani…

Volt itt mindenki, kávézó idősek, gyerekek, randizók. A főnökasszony, Krina elmesélte, hogy teljes évben nyitva vannak, 30 éve működnek, és minden évben fejlesztenek, szépítenek. Az ajtón büszkén hirdették, hogy valamelyik „mától” már pizzériát is jelent a Pane e Pomodoro szókapcsolat. Én egy piadina-féleséget kóstoltam a Peroni söröm mellé.  Jó hír, hogy igényessége ellenére helyi viszonylatban büfé árakkal operálnak. Lehet olcsóbbat találni, de nem volt felszámolva a tengerközelség.

8. – Speakeasy Bari – Megspórolt félhomály

A belvárosi parti sétány nyomvonalán tártam fel a helyben kétszer is ajánlott Speakeasy Bari-t, aminek cicomázatlan neve egy egész műfajt takar, az alkoholtilalom Amerikájának titkos bártípusát. Ez egy 5 éves, kellemesen elegáns, enyhén félhomályos pont. Inkább az italkülönlegességekről és minőségről szól, sőt némelyeknek talán a flancról, mintsem a kötetlen italozásról. Ettől még a személyzet nagyon közvetlenül fogadott. Aki volt már Speakeasy típusú bárban, az láthatja, hogy stilisztikailag itt nem a műfaj sűrűjét kapja. Ez inkább a vidámabb, spannolósabb árnyalat. Az ital pedig finom, különleges, de 7 euróba fájt a ház két decis specialitása. Ezt mindenki magának mérlegelje. Én egy évben egyszer iszok ilyesmit, mert nem jutnék messzire ezekkel az árakkal. A Matta (=őrült nő) amúgy kérésemre válaszul egy nem túl erős, nem túl édes, inkább pikáns, vörös vermuttal, gyömbérsörrel és egyéb bűvésztrükökkel.

9. Bögyös-FAROS menny-országa a söröknek 

A szomszédos Faros Beer nevű kisüzemi söröző egy visszafogottabb középút. Ez egy vendéglátó-testvériség egyik üzeme. Annyira egyértelműen épít a sörökre, hogy már csak a díszletüvegekkel be tudtam volna temetni magamat úgy, hogy nem jövök ki alóluk könnyen. Ignizio 2015-ben nyitotta, csak azért, mert szereti a sört. Rengetegfélét árul a hűtőiben, és akkor ötfélét csapon. Olasz kisüzemit és importot is. Szakértelmével (angolul is) világítótoronyként szolgálhat a tanácstalanabb sörkedvelőknek. Ezt jelenti a hely neve is görögül, világító tornyot, merthogy a közelben van egy. Már reggeli környékén kinéztem a gasztrósabb sziámi ikrét egyazon épületsarok másik oldalán, amit éjjel azért kellett kényszerlátogatnom, mert a söröző WC-je is ott volt.

A Farost nagyon ajánlom a sörturistáknak, a választék, főleg a déli országrészben ritkás olasz kisüzemi sörök okán is. Az viszont elvitathatatlanul olasz adalék, hogy a sörök mellé szórják a kis falatkákat italáron belül, és itt átlagnál érdekesebbeket, például foccaciát vagy krémes röszti-szerűséget (nagyjából rántott krumpli püré).

A beltér is barátságos, nem, mint a műfaji sablonok egy része, hanem sok növényes, hangulatvilágításos. Élettel telivé teszi az élő kapcsolata az utcával is. Létrejött egy groteszk derékszögű tömeg, és egy látszólag üres kocsma, amihez az utca népe 90%-ban hozzátartozik. Én egy nyomtató kereskedővel itt épp, aki albánul tanult, mert másnap Albániába indult nyomtatót árulni.

10. Bar Peroni, Bari reptér – Itt szállj el, mielőtt elszállsz!

Kilenc kocsmával zártam volna Barit, ha nem élek még a reptéren a Bar Peroni adta lehetőséggel, ahol Olaszország talán legelterjedtebb sörmárkájának a szokásos lagernél több fajtáját kínálták. A Peroni egyik gyára amúgy Bariban van, ezért nagy presztízsnek örvend a környéken. Itt meg a díszletben is csúcstermékké idealizálták ezt a nevet. Reptérhez képest nem volt feláras, és kiülhettél a kirakatba nézni a légikikötő életének egy darabját. Ha túlságosan időben érkeztél, vagy késik a géped, itt koccinthatsz egy utolsó (ha úgy, elsőt) Olaszországgal és még tipikus pugliai falatokat is legelhetsz hozzá.

Nagy levegő, nagy sóhaj: BARI! Első alkalom után úgy érzem, hogy bármikor, bárhányszor és bármennyit! Bari bárjai épp annyira változatosak voltak, mint maga a város és még tényleg csak a felszínt kapargattam. Jó hír, hogy a legjava még írásban is hátra van, egy külön mise az óvárosról, ahol nem kereskedelmi egységben jártam ugyan, hanem egy családi szájhagyomány alapú „pop up” étteremben, de az mindent vitt.

Folyt.köv.

Ha addig is rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát extra tartalomért!

TÉRKÉPEN A BARI KOCSMÁK IS:

Ha bennfentesként ajánlatok még olasz várost, amit érdemes feltérképeznem kocsmák és városképek szempontjából, szívesen várom tippjeiteket a kocsmaturista@kocsmaturista.hu-ra.

Saját kocsmafotók és kocsmai aranyköpések megosztására pedig várunk titeket a www.facebook.com/kocsmaturista csoportba.

Egyéb olasz témák a Kocsmaturistán:

Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után

Brindisi és kocsmái 1/2 – Willy Fog nyomában (Dél-Olaszország)

Brindisi és kocsmái 2/2 – Az 500. kocsma emlékére (Dél-Olaszország)

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post BARI – Puglia régió Nápolya? – 10 kocsma messze délen appeared first on Kocsmaturista.

Eleve passzos szimbólum, hogy a „brindisi” szó koccintást is kifejez az olasz nyelvben (>fare brindisi), holott a két elnevezés teljesen máshonnét származik. Én a Central Bar-ba mentem vissza koccintani, hálából, hogy segítettek szállást találni aznapra. Az óváros közepén helyezkedik el, jól megközelíthetően. Ha valaki hagyományos olasz bárra vágyik Brindisiben, de ma is élénken élőre, itt jól járhat este.

A beltér nagytestű, elegáns retro, piros abroszokkal, sok faanyaggal, márvány felületekkel, mutáns nagy kávégéppel. Igazi prizmája a múltnak.

Állandóan árulnak mindenféle javakat a pultban, péksüteményt, édességet, rágcsálnivalót olaszosan hozzáadott értékként. Itt nem kopik fel az állad akkor sem, ha a brindisi vasárnap gyorsan múló hiánygazdaságában ülsz be egy-két italra. Viszont ha hétköznap nappal érkezel, akkor étteremként találod, kétfogásos menüvel (7,50-8 euró) és késő délután/este akár nyitott aperitivo büfével (ital mellé járó változatos falatkák) is.

A Facebook oldaluk ebédfotóik szépségétől pedig kifolyt a szemem. Bár a Central Bar múltjának súlya aktívan jelen van, aktuális népszerűsége kocsmaként is tapintható. Teraszának légköre kellemesen fülledt, és kinn és benn is alkalmas arra, hogy sok embert tereljen össze házibuliszerűen koktélozva vagy kokettálva levegős négyzetméterein. Az italválaszték, bár mindenre kiterjedő (sör, bor, kevert italok), részleteiben nem mutatkozott annyira ínyencnek, de a hangulatért cserébe jó üzlet volt egy általánosabb sör is.

21 Metri Quadri – Az 500. Kocsmaturista állomás emléke

A közvetlen szomszéd sem dübörgött kisebb intenzitással így vasárnap este, sőt. Itt is hangsúlyozom, címeresen utcai DJ-vel operált ezen az órán.

A neve 21 Mq (Metri Quatri) magyarul 21 négyzetmétert jelent a mérete okán, így a benti rész nem ad túl sok esélyt a cifrázásra. Azért látszik, hogy inkább a mai idők trendjeinek integet, de mégsem lélektelen küllemben sem. A pult felett letörött faág lóg.

A DJ-k és a pultosok kirívóan vidámak és jófejek voltak, és a belterjes, baráti körös vendégbagázs szívesen látta a magam fajta – arrafelé nem is olyan gyakori – idegent is köreikben.

Sőt, az egyik legjobb kocsmaközösségbe és leghirtelenebb beszélgetésbe is itt csöppentem. Nagyjából harmincas közönség volt huszonéves személyzettel. Az egyik vendég járt Budapesten és megkapóan művészi fotókat készített és mutogatott a fővárosunkról lelkes, mosolygós emlékidézés közepette. Bár mindenféle különleges italt is kevertek a 21Mq-ban Cocktail Bar főprofillal, én személyesen a választéktól roskadozó sörhűtőre jártam rá.

Boldogan nyugtáztam, hogy ez volt az 500. hely, ilyen hangulattal, társasággal, amit mindenkinek unikumként ajánlok, de blogisztikus-kötelességemnek tekintettem többet látni Brindisi kocsmaéletéből. A 21Mq vendégeinek ajánlására mentem tovább, előrevetítve, hogy idejövök záróitalra.

Még két éjszakai kocsma Brindisi óvárosában

A következő állomás pár mellékutcával odébb várt. Szintén picike volt, szintén nagy élettel.

Itt láthatóan fiatalabbak vendégek gyűltek, húsz év körüliek, és a díszlet is bohémabb, tolakodóbb volt: felakasztott Kenny a South Parkból, közlekedési tábla, stb. A bensőséges spanhangulat azonban itt is szinten maradt. Egy nagy baráti kör nyitotta pont 2016 nyarán. Épp egy kocsmai csapatmunka szemtanúja lehettem, a jelenlévők a régi kocsmahűtőt együtt kiemelték a pult mögül. Üdvrivalgással és egy tálca röviditallal ünnepelték.

Az olaszok két legnépszerűbb import sörének egyikéről, a skót Tennent’s márkáról elnevezett John Martin’s Tennent’s Inn Pubot vizsgáltam be utolsó brindisi kocsmaként. Hogy John Martin kire utal, azt „lapzártáig” nem sikerült megtudni, de a kocsma anélkül is értelmezhető és élvezhető volt. Az egyik bejárat amúgy az óvárosi piactérre nyílt.

Tetszett a hely,  annak ellenére, hogy nagyobb és nemzetközibb hangulatú. Lehetne bármelyik ország bármelyik városában, se saját jelleget, se olaszos jelleget nem mutatott fel, de mivel egy örök jolly joker kocsmastílussal játszott, megtalálta az útját: igazán kocsmás, ül rajta az önkéntes, odaadó becsületsüllyesztés köde és az „itt mindig történik valami” ígéretét hordozza magán.

Nem tudom még, hogy a skót kocsmák milyenek lehetnek, ezért az import áruként nagyobb mennyiségben ismert ír pubok élményvilágát idézte meg nekem leginkább. Egy trieszti Theresianer sörrel zártam itt. Amúgy nagy az italválaszték, sok a sörcsap,  üveges sör és kocsmakaja is van dögivel.

Személyes indíttatásból azért éltetem őket, mert a Central Bar zárása után csak náluk volt kávé a fenti helyek közül. Arra maradtam kíváncsi csupán, hogy az nyitott piaci órákban hogy operál.

Nem bántam, hogy kerekre zártam az első körömet Brindisivel az éjszakára maradással és nem siettem egy fél-élményből a másikba. Bár az öböl túloldala még így is kimaradt, és a 21 Metri Quadri kocsmalakói hívtak is vissza, hogy még mennyi mindent mutatnak majd, ha jönnék, amire, bízom benne, egyszer sor is kerül, de én másnap már tényleg továbbmentem, Bariba.

Ha eleve Brindisiben jár valaki, akkor célirányosan ajánlom a Central Bar és a 21Mq teraszait és az egybemosódó hangulatukban megmártózást. A direkt Brindisbe látogatást inkább annak javaslom, aki megpihenne az intenzívebb pugliai célpontok között hiteles olasz hangulatban, és nyújtózna egy napot egy városban, ahol még fut a búcsúzó kisgyerek az apja vonata után, ahol nem hat az elsőbbség és a zöld lámpa a közlekedésben, de ahol nincs biztonsági öv, türelmetlenség és az idő sem létezik.

Térképen Brindisi kocsmái is:

Az előző rész Brindisiről:

Brindisi és kocsmái 1/2 – Willy Fog nyomában (Dél-Olaszország)

Egyéb olasz témák a Kocsmaturistán:

Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post Brindisi és kocsmái 2/2 – Az 500. kocsma emlékére (Dél-Olaszország) appeared first on Kocsmaturista.

Azt nem sikerült beazonosítani, hogy a felnőttként újranézett rajzfilm jelenetei melyik ponton és perspektívából játszódtak. Azt viszont elmesélem, hogy milyen dimenziókra számíthattok a 88.000 lakosú Brindisiben és hogy én miért maradtam egy éjszakát! A város magabiztosan visz ki a vasútállomástól a tengerpartra, hosszú pálmafás sétányszerű tengelyutakkal: Corso Umberto, majd Corso Garibaldi. Közben egy mutatós horgonymotívum szökőkút állja utadat.

Nem gondoltam, hogy a városban éjszakázom, de le akartam tenni a csomagjaimat az elbóklászás idejére. A bevált módon, egy megbízható brindisi kocsmát kerestem erre a célra is. „Lapozgattam” a főcsapásirány üzlethelyiségei között, míg megtaláltam az American Bar nevű közel 60 éves helyet. Az elnevezés nem adta magát. Egy kikezdhetetlenül régimódi olasz bárt ismertem fel benne, ami minden adhatót-kaphatót magába zsúfolt. Italkínálatán és a mi értelmezésünkben szocialista nagypresszós utánérzésű, kis körasztalokkal taglalt terű elrendezésén túl leginkább pékségnek és cukrászdának mondanám. Ám ajándéktárgyak, hűtőmágnesek és képeslapok is felsorakoztak.

Mindezt magára hagyták, amikor támadt a szieszta. – Újranyitásra visszajövök a hátizsákomért – egyeztünk meg. Közben nekiláttam felfedezni a várost, ami meghökkentően kiürült erre a napszakra. Nyoma veszett az imént még élénk polgári életnek, a vasárnapi fagyival sétáló családok, a padokon pletykáló idősek pepitájának. Visszafogott utcákon bandukoltam bágyadtan. Csak néhány szieszta ellen délutáni aktivitással lázadó helyi polgár, és pár ritka turistatárs statisztálásával jutottam el a ma is jelentős kikötőig, ahol hatalmas hajókat is találtam.

Határozottan ajánlom még az ádáz kocsmatúrázóknak is minimum itt keretbe zárni a brindisi városnézést. A kikötő atmoszférája szuper, főleg így nyugiban igazán agykikapcsoló. Öböl öleli szorosan. A nyílt tenger élményért jobban el kell távolodni a központtól. A párhuzamos üzletsoron inkább éttermek mutatkoztak, az a pár kocsma pedig a (minimum) vasárnap lehúzott redőnyeiket fordította felém. Így én is egy idilli, szinte festett kis halétteremben fogyasztottam el a kikötői soron, a kocsmatúra előitalának szánt Birra Moretti – Baffo d’Oro sörét friss tengeri előételek kíséretében.

Az óvárosban kezdtem kocsmákat keresni. Lépcsőzni kellett. A lépcsőtetőn egy történelmi „tudd, hogy hol vagy!” ponthoz értem. Két oszlop (Le Colonne Romane) szimbolizálja a Római Birodalom egykori talán legfontosabb útjának a Via Appiának a végét, ami a római Forum Romanumtól indult.

Érdemes magaslatról vissza is tekinteni az öbölre. Innét is látható a túlparton az olasz tengerészek emlékműve, amiért több helyi kocsmavendég szabadkozott később, mondván, hogy Mussolini emeltette. A belváros leltárívén elégedettséggel kipipálható kötelező, régi templomokkal, és szép és csinosan öregedett épületekkel, de sok szellemvárosszerűen, legalább aznap zárt üzlethelyiséggel mutatkozott be.

Az első már ivós kocsmában, a Central Barban akartam megtervezni, hogy hol is alszom aznap.

(499. állomás 1. brindisi állomás)

Két közeli várost nagyon ajánlottak a megkérdezettek. Brindisiről többen állították, hogy nincs ott semmi, ezért mindenképpen menjek tovább. – De ha én ott vagyok, látni akarom azt a semmit – gondoltam – és egyre jobban szorított a feladat, hogy a Couchsurfingen vagy szálláskereső portálon fedelet találjak egy másik városban, ahol van valami. „Nem lemaradni” csatakiáltással maradjak le egy olyan város velejéről, ahova eljöttem? Több várost félig látni, ahelyett, hogy kevesebbet igazán látni? NEM! Elhatároztam, hogy maradok. Közben megjött a Central Bar főnökasszonya, Antonaella – és a fiúk a pultból, rámutogattak. Ő majd tud szállást – javasolták.

Kocsmákból még mindig csak jó szállásra leltem. Antonaella elvitt egy ismerőséhez kanyargós mellékutcákon keresztül csatangolva a sötétség óráira látványosan felélénkült városon át. Lefoglalhattam jelentős kedvezménnyel, és mikor elhoztam a csomagomat is, rögtön a Central Barba tértem vissza. Kikerekedett a szemem. Az éjszakai élet este vasárnap 21:00 körül mozgalmasra duzzadt. A szomszéd helyen, DJ játszott az utcán! Igen, DJ az utcán, vasárnap este! Azonnal mentem volna, de az első italom lojalitás okán a Central Baré volt.

A második részben ránagyítok a kiemelhetően intenzív vasárnap éjjeli brindisi kocsmaéletre. Ízelítőül, hogy lássátok mire lehet számítani, képen a délutáni és az éjjeli órák kontrasztja (hiába mutat végig 12:00-t az óra):

Folyt.köv.

Ha addig is rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Térképen a Central Bar is:

Közérdekű infó: Brindisit azoknak ajánlom, akik egy nappal csendesebb, de részleteiben nagybetűsen Olasz városra vágynak, lenyugodni, andalogni. Akiknek a tenger, a kikötő, az óváros vonzó hívószavak, de ha arra jön meg a kedv, mégis bele tudnak szaladni a pulzáló éjszakába. Bár Brindisinek van reptere, Magyarországról csak átszállással lehet odarepülni. Mindenkinek, akit érdekel a város, én javaslom a Bariba rendszeresen olcsó Wizzair repjegyeket, és onnét már gyorsan el lehet jutni telekocsival (blablacar.it), de gondosan választott Trenitalia vonatjeggyel is lehet jó üzletet kötni.

Ha bárkinek van még ajánlata, hogy melyik (akár) olasz várost és kocsmaéletét lenne érdemes a jövőben felfedeznem, köszönettel várom a kocsmaturista@kocsmaturista.hu-ra vagy a Kocsmaturista Facebook oldalára a levelét.

Egyéb olasz témák a Kocsmaturistán:

Ahova távozás előtt tértem vissza – A dél-olasz Lecce és kocsmái

Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post Brindisi és kocsmái 1/2 – Willy Fog nyomában (Dél-Olaszország) appeared first on Kocsmaturista.

Izgalmas egy totálisan új városban ismeretség és előítéletek nélkül kocsmatúrázva, hogy mennyire segítik egymást a városi és a kocsmai tapasztalatok. A városban mesélnek a kocsmákról, a kocsmákban a városról. Csak jól kell eltalálni, hogy kit kérdezz meg és mit kérdezz meg! (Tippjeimért IDE kattints!)

Lecce sokoldalú városképe

Lecce hálás zsákbamacska volt, olyan környezet, ahol a különböző korok hiú emlékei, mint római kori színházak romjai vagy bámulatos barokk templomok közepette intenzív mai élet virágzott vidáman.

Anfiteatro Romano di Lecce (Leccei amfiteátrum)

Az óvárosi főtéren szombat este olyan lázas fesztiváli tömeg ünnepelte az aktuális alkonyatot, mintha világváros volna, hiába súrolja a 95.000-et is csak alulról a lakosságszám.

Lecce központjából mérve egy 15 perces „sugarú” gyalogos körben igen változatos arculatait lehet megismerni a városnak: kedélyes lakózónáktól kezdve buzgó turistafotók kattogásának mezején vagy nyugodalmas kis utcákon át az esti és éjjeli órák kültéri sokadalmáig. Viszont a kocsmák előtti népes bandák bár felszabadultan hahótáznak, gesztikulálnak és csak mondják-mondják, mégis fegyelmezettek, tudnak élni hagyóan viselkedni. Mintha csupán egy jó kedvű szakmai fogadáson vagy egy házi buli elején lennének. Sehol nem csíptem el őrjöngést, dulakodást, feltűnősködést. És van kinn sokféle korosztály, férfiak és nők egyformán.

Az eddigi top 3 leccei Kocsmaturista vendéglátóhely:

Végül három napot töltöttem kettő helyett a városban beleszeretés okán, így Puglia régióból itt tapasztaltam meg a legtöbb kocsmát, 14 darabot. Ha itt szeretnél italozni, leccei kocsmából nem lesz hiány. A legtöbb itató és a látványban gazdag kínálat nem meglepően a belvárosban van. Éjjel érdemes biztosabbra menni, mert csak tévelyegve nagy pangó zónákat is lehet találni. TIPPEM a Városi park (Villa Comunale) mellett nyugatra és a Római amfiteátrumtól délre és nyugatra portyázás. Arrafelé hajnalig zakatol a dolce vita, de én direkt ajánlok meglátogatni egy-egy kijjebb eső hiteles, hagyományos olasz bárt is az életérzés kedvéért. Ezeket viszont inkább nappal vagy kora este. Remek saját példám, a központtól 15 percre található Bar Mirea az emblematikus vendégszeretetével és az intenzív közösségi élettel, aminek azonnal részese leszel, ahányszor átlépsz a küszöbén. Ha odalátogatnál, ne hagyd a ki az olasz péksütemények mennyei mannáját, a leveles tésztás rusticot!

Bár a leccei éjszakának könnyen rabjává lehet lenni, érdemes délután is nagyokat sétálni és önként elveszni az utcák labirintusában, mediterrán életképekre vadászva. Inni és enni persze ilyenkor is kell. A kevésbé spontán felfedezők számára másik két kincset érő hibrid vendéglátó helyhez már biztosan kitapostam az utat. Uzsonnaidőben ajánlom a La Prelibatezzát a Dóm tér közelében. A tartomány büszke szendvicsét, a pucciát („parasztok kenyere”) kínálják környékbeli négycsapos kisüzemi sör kínálattal vegyítve. Kérjetek „Ramatat” (=rezes), ami a mi rigó keverékünk testvéreként a vörös és világos sör mixe.

A másik kedvencemet, a Római amfiteátrum közelében a „menj két utcával távolabb a műemlékektől” módszeremmel találtam. Ez a kreatív díszletű egykori design bútorstúdió, a szintén nagyon szíves vendéglátó és már az étterem kategóriába is bőven felkapaszkodó Dall’Antiquario. Nagy italválaszték és kocsmai jókedv mentén méltó arra, hogy itt kóstold meg a helyi ételspecalitásokat. Ha nem tudod mit, segítenek. A turista csapda hatástól náluk nem kell tartani!

Egyéb leccei kocsma és kocsmaféleség találatok

Éjszaka inkább a vadhajtásokat kutattam. Jó hangulathoz, helyiekkel szocializálódáshoz ajánlom a belgás hangulatú, nagy sörválasztékú Rubens-t,

a bohém élettel teli Bar Moro-t

és az egy osztállyal feljebbi, menőbb Santa Cruzt. (Mindháromban van kaja is)

A koktélok és különlegesebb italok kedvelőinek pedig az erre specializált, a lecceiek között is csúcsnépszerű Quanto Basta (=mennyi elég?) lehet a jó irány.

Táncropásra én az Alibi Creativ Club nevű bárt próbáltam ki, ami közel sem olyan rideg hangulatú, mint amennyire a sok fekete-fehérrel domináló megjelenése diktálná. Aznap nem volt belépő! Nem mellesleg összefutottam és együtt buliztam itt a Dall’Antiquario személyzetével.

A Dall’Antiquario>Quanto Basta>Bar Moro>Alibi Creativ Club lehet is egy jól fellépített sorrend egy leccei estére, hiszen egymás közelében vannak és elég változatosak egymáshoz képest.

A sokféleség jegyében jártam még kocsmai ajánlásra a Cosimino nevű nagy múltú kisvendéglőben (osteria) negroamarot vörösborozni környékbeli hidegkonyhai ízelítők kíséretében.

Egy elegánsabb és modernebb kávézó/bisztró/bárban pedig egy diplomaosztó családi ünnep idején eddigi olasz kalandjaim kedvenc aperitivo büfé kínálatát éltem át. Érdemes rá délután lecsapni. Egy italhoz sokat és sokfélét porcióznak. Ez így együtt 7 Euró:

Megérte visszatérni Leccébe távozás nélkül a harmadik napra, a soraimmal is visszatérek még. Sokatmondó város.

Ha addig is rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Térképen a leccei kocsmák is:

Egyéb olaszországi témák a Kocsmaturistán:

Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után

Molfetta kocsmái és városi legendái – Puglia, Dél-Olaszország – 1. rész

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post Ahova távozás előtt tértem vissza – A dél-olasz Lecce és kocsmái appeared first on Kocsmaturista.

(Figyelem: az átlagosnál többet mesélek ebben a bejegyzésben városi legendákról is. Akit csak a kocsma érdekel, a „Beer Condico” bekezdésétől folytassa!)

Molfetta nagyjából 59.000-es kisváros Barihoz közel. Tele van érdekességgel, vidámmal, meghatóval és tragikussal. Már, ahogy Bariból közelítettük autóval a várost, feltűnt az autóút felé húzott fém biztonsági szerkezet. A meghívóm, Rosa elárulta, hogy egyszer egy Bari repterére tartó repülőgép rosszul szállt le, és a közlekedő kocsikkal ütközött. Egy esetleges hasonló katasztrófánál ezt kivédendő alkották meg a repülőgépfogó „fémhálót”.

Jól esően tipizálható olasz kisvárosba érkeztünk.

Délután négykor majd’ mindenki kinn ült az utcán és csevegett. A molfettai kocsmák és egyéb üzletek elé helyezett, utca felé fordított székeken apókák alkottak élő sormintát kíváncsi tekinteteikkel.

A Molfetta-Zöld

Helyi sajátosság, hogy Molfetta zsaluinak saját márkaszíne van, amit Molfetta-zöldnek becéznek (verde molfetta). Valóban töretlen következetességgel színezi az utcákat ez az árnyalat és úgy tűnt, hogy még az újépítésű házak is hagyományőrzőek.

Molfetta papagáj Ádámja és Évája

A molfettai kocsmákat az estére hagytuk. Egy isteni házi olasz ebéd (többek közt polipsaláta friss ricottával és mozzarellával és kagylós rizottó „alla Mamma Rosa„) után elindultunk szabályszerűen előbb a várost felfedezni. A központban található egy általánosan Villa Comunale-nak nevezett városi park:

Rosa felhívta a figyelmemet a hangokra, amik bizony papagájoktól származnak. 1984-ben egy dél-amerikai papagájpár megszökött a kalitkából a magánlakásból, majd benépesítették a környéket, főleg Molfettát, de még két környező kisvárost is. Ma sok-sok zöld barátpapagáj rikácsolását lehet hallani errefelé. Én is csak ilyen távolról láthattam őket akcióban, mint fenn, a kép jobb szélén,

de elvileg így néznek ki közelről:

A jelenséget a Bari Egyetem is vizsgálja. Molfettát ezért a papagájok városának is szokták nevezni. 

Indul a molfettai kocsmatúra

Az óvárosban minden adott volt a olasz idillhez: kikötő, hajók, ladikok, yachtok, sirályok, a fiát horgászni tanító apa, halpiac a tengerparton, templomok.

Ebben a környezetben kocsmatúrázni kész áldás lesz este, gondoltam. A sétából hazafelé már tetten érhető volt, hogy hogy készülnek a molfettai kocsmák az esti műszakra.

Rosa férjével, Gaettanoval vettük nyakunkba a várost este 8:00 körül. Ő a helyi művészeti élet jeles alakja, nagy ihletője, és ehhez mérten érdekes karakter. Rögtön az elején csatlakozott hozzánk, egy barátjuk, Maria Teresa is. Tőle kaptam baráti szállást éjszakára, a B&B Piazzetta panziójában, mert éppen nem voltak vendégek. Egy szuper kuckó volt a város közepén, ahova akkor is megnyugtatóan könnyű lett volna visszatalálni, ha netán csúnyát görbül az este.

Beer Condicio Social Club – 482. állomás, 1. molfettai kocsma

Gae-nak egyértelmű volt, hogy hova visz elsőre. Mivel nem titkoltam, hogy leginkább sör a kedvenc italom, kilőtt nyíl módjára mentünk a Beer Condicio-ba.

A név „sör kondíciót” jelent. A besorolás szerint szociális klub. Ez nekem kifejezetten rokonszenves kocsma-megközelítés. És valóban nyüzsgés, vidám, jó hangulat fogadott, ahogy átléptük a küszöböt. Tele csoportosulással, kellemesen hangos csevejjel, ahogy az olaszokra jellemző.

Igényes, modern tér volt, de már a részletei ismerete előtt lehetett tudni, hogy jár mellé helylélek. Sörök szempontjából jóval inkább importra gyúrtak, amit kicsit bántam, de megtaláltuk a magunkét.

Az olasz vendégek viszont kevésbé bánják, hiszen az ottani választék (Guiness, Kilkenny, Paulaner, stb.) arrafelé nagyobb ritkaság, mint nálunk. Egy szuperszimpatikus, élénk, jókedélyű csapat állt a történet mögött.

Péntekenként DJ-szettet tartanak, a nyári szezonban hetente élő zene is van. Változatos bisztrókajákat kínáltak az italok mellé. A belső teremben mindenki evett is.

A megjelenés pedig még a budapesti romkocsmákhoz szokott szemnek is ingergazdag. Egy visszafogottabb alap lett feldobva színes filmplakátokkal, bakelit lemezborítókkal, meglepő tárgyakkal. A nem akárhogy felszerelt női WC-hez pl. ugróiskola vezetett.

Nagy terasza is volt a helynek, így üdítően mediterránul is el lehetett tölteni az estét. Természetesen a meglepő kellék onnét sem hiányozhatott.

Ha valakinek szintén errefelé lesz dolga, vagy egy Puglia túra esetén kedvet kapott Molfettához is, én eltökélten ajánlom, hogy itt álljon meg egy könnyű bisztrókajára és két kör italra, mert a hangulatáért megéri. Kívül-belül kellemes környezet, benn a város közepén és valóban a helyi esti szociális élet fontos csomópontjának tűnik. Innét indult a további kalandunk, még több kocsma és városi érdekesség felé. Azt viszont most árulom el, hogy a végső csapattal zárásképp is a Beer Condicio-ba tértünk vissza hajnali egy körül. Kilépőnek ittunk egy kör kicsi, helyi közönségkedvencnek számító Fireball Whiskey-t, és ekkor még igen zajló életet hagytunk magunk mögött kispénteken. Nagyon tudnak ezek az olasz kisvárosok nagyvárosiasak lenni.

Molfettát pedig mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy szinte csak helyiekkel teli, ízig-vérig olasz városban időzni. Én az ott létem egy napja alatt egy másik turistával sem találkoztam.

Folyt.köv.

Rosának köszönöm a városi legendák elmesélését, és a segítséget a feldolgozásukban. Gae-nek a társaságot a kocsmatúrához, Maria Teresanak pedig a szállást és a társaságot.

Ha rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Térképen a Beer Condicio Social Klub is:

Kattints teljes pugliai összefoglalóhoz:

Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után

Itt pedig az összes eddigi bolognai és padovai írás szöveggyűjteménye:

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post Molfetta kocsmái és városi legendái – Puglia, Dél-Olaszország – 1. rész appeared first on Kocsmaturista.

Az altémák címei segítenek kiválasztani az érdekes témarészt.

Minden út Puglia kocsmáiba vezet?

Több ihletésem is volt Pugliába menni. A budapesti Pizzica pizzaszeletbáros Enrico például kitörő lelkesedéssel és jobbnál jobb képek mutogatásával mesélt eredeti otthonáról, Leccéről „műhelyének” küszöbén. A ravaszt viszont a magyar származású Rosa kedves meghívása húzta meg, aki Molfettában él a családjával. Útra szálltam.

A repülő Budapestről Bariba megy, ami a régió központja és legnagyobb városa (kb. 325.000 fő). Főszezon után 14.000 Ft-ért is lehetett oda és vissza repjegyet találni a Wizz Airnél. Ekkor utaztam másodszor csak hátizsákkal. Ahogy Nápoly esetében már begyakoroltam, nem terveztem meg semmit, csak az első éjszakáról tudtam biztosra, hogy Molfettában, Rosáék barátjának, Maria Teresának kényelmes és otthonos Piazetta B&B rezidenciájában töltöm, a város közepén.

A többi város esetében hagytam, hogy a szimpátia, a történések és a hallomások vezessenek az utakra. Ugyanúgy benne volt a pakliban, hogy akár minden éjjel más városban leszek, mint az, hogy leragadok egy helyen egy hétre. Végül a négy város, amit meglátogattam:

Molfetta,

Lecce,

Brindisi

és Bari voltak:

A régi pugliai kocsmák külcsínje

A négy város nagy hasonlóságokkal és sok kis különbséggel kirajzolt egy meghatározó pugliai arculatot. Óvárosok, templomok, andalgó emberek, nyugodt tempójú, mégis élénk utcaképek, színes kocsmák. A kocsmák elég nagy része őrzött errefelé régies hangulatot. Meglepő eklektikával vegyítették a márványpultos, vöröses-barnás faanyag-használatú, fém díszítőcsöves, nagy kávégépes olaszos kocsmaélményt és az akár strandbüfés, vasúti utasellátós atmoszférát.

Bar Biffi, Lecce

A kocsmamodernizmus jegyében a friss kocsmák itt is új arcot kezdtek ölteni. Volt néhány kreatív példány, ami kapaszkodott az olasz hagyományokba is, például a bari-i Ciclatera sotto il mare (=tengeralatti kávézó), ami a kotyogós kávéfőzőkre építette fel a megjelenését: falról lógtak, vázaként használták őket vagy azokban hozták ki az evőeszközt. A ciclatera egyébként helyi tájszólással a kotyogós kávéfőzőt és a kávézót is jelentheti.

Emellett sok volt az újhullámos, kevésbé fantáziadús kocsma is, amik gyakran a ma már kifutóbb Ikea-indusztriál-minimál palettáról rendezkedtek be, és amikhez igazi színt csak a vendégek forgataga adott. A fiatalok azonban büszkék voltak ezekre a kocsmákra, a korral haladást jelentették számukra, szemben az általuk ódivatúnak talált régi olaszos kocsmai stíluselemekkel.

A pugliai kocsmaélet és kocsmakultúra

Esténként, éjszakánként hatalmas élettel lehetett találkozni a pugliai kocsmák környékén. A vendégek fesztiválszerűen az utcán csoportosultak. Benn csak azok ültek, akik épp tányérból ettek meg azok, akiknek már csak „ott jutott hely”. Az ülőhely a teraszon egyáltalán nem feltétele a dél-olasz kültéri kocsmázásnak. Simán tömeges állófogadást rögtönöztek az utcán.

Nem hangosabbak, mint máskor, nem hangosabbak, mint a TV, nem hangosabbak, mint egy idős olasz asszony mediterrán álma. Úgy tűnt, mindez a szomszédokat nem is zavarja annyira. Persze az ébrenlét az olaszoknál legtöbbször egyenlő a társasági élettel és csak az alvás magányos tevékenység. Valószínűleg, az a néni, aki épp feletted pörölne az ablakból, inkább kinn ül egy padon, sőt akár a magával vitt(!) székén valahol egy térrel odébb maga is, és szabad ég alatt pletykál a kortársaival, míg bele nem álmosodik a hajnali egybe, így könnyebben békén hagy a kortytársaiddal. A korosztályok nem különülnek el errefelé élesen, szorosan egymás mellett léteznek és mindig emlékeznek és emlékeztetik egymást arra, hogy ilyenek voltunk, olyanok leszünk.

Kiszolgálás oldaláról pedig általánosan szuper-kedvesség és őszinte, mélyre menő érdeklődés a jellemző. Magyar szokásokhoz képest sokszor már nyomozóként hatóan kérdeznek a betérők történetéről, életük hátteréről. Valamikor nem tudtam eldönteni, hogy én, a blogisztikus kérdezek-e többet tőlük vagy ők tőlem. A beszélgetés eleve mindenek feletti. Még a fizetés is várhat, ha érdekes a téma. Javaslom, ha fizetni szeretnél egy dél-olasz kocsmában, jó előre szólj, mert az sokkal sürgetőbb nekik, hogy a vendég időben megkapja az ételt-italt, mint az, hogy ők a pénzt. Ekkor már nem sietnek. A borravalót gyakran el sem fogadták, mosolyogva elutasították, sőt „antiborravaló” is visszatérő jellemző volt, miszerint ők adtak vissza tudatosan többet. Az ajándékozás, az emlékül adás tradíciója is nagyon erős. Egy csomó aprósággal, aláírt kocsmai ereklyével a táskámban tértem haza.

A pugliai kocsmák és környékeik harapnivalói

A főrendeltetés szerinti kocsmákban péksüteményt, jégkrémet, almát simán lehetett kapni a legváratlanabb helyeken, de a plüssjáték és a parfüm sem túlságosan döbbentette már meg a kocsmapolcokon a helyi közönséget.

A kocsmákból sok regionálisan (is?) jellegzetes péksütit sikerült megismerni, amikkel korábban Magyarországot és Olaszországot is vizsgálva csak a Pizzicában találkoztam idáig. Nagyon bírom, hogy Olaszország szinte minden táján másféle péksüteményekbe lehet botlani és részletes választékuk egyáltalán nem áll meg a globalizáció által nagyüzemben felkarolt pizzaszeletes, tramezzinis kínálatnál. A pugliai szortiment visszatérő szereplői többek között a panzerotto (balra fent, a kisebb), a fagottino (balra középen és alul – azt jelenti, hogy csomag), a rustico (jobbra). Az utóbbiból a leccei Bar Mireaban evett változat a jelenleg ismert legfinomabb péksütemény számomra.

Kelt tésztás, gyárilag négy darabra téphető. Többféle töltelékkel létezik, az enyém sonkás, mozzarellás, enyhén paradicsomszószos volt. Minden falat isteni puha, és az egészet áthatotta a nyúlós, szinte krémes sajt. Léteznek ezek pikánsabb és szolidabb változatokban, az óriásitól egészen a falatnyi mértekben és következetesen kaphatók kocsmákban! Egyétek! Persze, aki nem annyira kocsmás, az pékségekben (panificio) és cukrászdákban (pasticceria) is fellelheti őket, még nagyobb választékban is.

Amúgy a pugliai kocsmák között kifejezetten nehéz volt minden értelemben (kalória és pénztárca) könnyű falatokat enni. Alig találtam kisboltot. Az első salumeriás élményre is napokat vártam és talán csak kettőt láttam nyolc nap alatt a négy városban. A salumeriák – ahogy én ismerem őket – olyan tipikus olasz kisboltok, ahol a világ legtermészetesebb dolgának veszik, hogy azért mentél be, hogy friss alapanyagokból szendvicset készíttess magadnak a pultból, és már nem is azt kérdezik, hogy mit kérsz, hanem mit kérsz bele. A bari-i salumeriámban épp elfogyott a péksüti és ezt katasztrófának fogta fel a boltos, kapott is a fejére az épp késő szállító.

Rosa szerint alternatívák lehetnek még pugliai kocsmák közötti könnyedebb falatozásra azok a pékségek, amik a hűtőpultból mindenféle hidegkonyhai terméket is árulnak, akár paradicsomos húsgolyót, salátákat vagy csirkefalatokat, de ilyen helyet ténylegesen csak Molfettában sikerült lokalizálnom.

A kocsmatúrák étkezéseit viszont semmi nem egészíti ki jobban, mint az itt is taroló aperitivo kultúra. Meghirdetett időpontokban egész tálnyi változatos falatkákat kínálnak nagyobb italok, pl. spritzek mellé, így jóval jutányosabbá téve az üzletet. 7 euróba került egy aperol spritzzel ez a jól megrakott tál:

Viszont röpke italokhoz is, mint a fröccs és a sör, mindig kedveskedtek valamivel, az alapot képező mogyoró, olívabogyó, chipstől indulva kiadósabb és örvendeztetőbb fogásokig is, mint foccaccia, rántott krumplipüré vagy egy kis hasáb rakott padlizsán.

Faros – kisüzemi söröző – Bari

Nagy felfedezésem a helyi sörrel szimbiózisban kipróbált puccia is. Tipizálhatóan pugliai, azon belül is főleg a Salentoi-i félszigetre jellemző szendvicsféleség, amit a parasztok kenyerének becéznek, szándékosan szósz nélküli, csak házi alapanyagokból készül, és a kerti zöldségek meg a juhsajt természetes lékibocsátásától mégsem száraz, harmonikus fogás. Egy minden elképzelhetőn túl hyperkedves, erre a profilra színtisztán felesküdött, harmadik generáció óta futó falatozóban kóstoltam meg, két salentoi kézműves sör kíséretében. Kiemelten ajánlom itt:

A pugliai kocsmák és a sör

Tartom, amit Bologna-ban és Padovában is megállapítottam: az olaszoknál olcsóbb sörözni, mint fröccsözni. Ínyenc kisüzemi vagy finom import gyári sörök kerültek általában annyiba, mint az alapfröccsök. Amúgy érezhetően olcsóbb volt az italozás, mint Bolognában. A kis üveges sör 2-3 euróért már nem számított ritkaságnak kocsmában sem. Akkoriban (2016 októbere) középúton tartott csak a helyi kisüzemi sörök látványos térhódítása. Néha találtam egy-egy jót, de nem akadt fenn maradandó kóstolás az emlékezetemen. Dél-olasz sörfőzdék helyett az olasz feltörekvő márkák inkább északról származtak. Az italprofilból sörre berendezkedett egységek közül több is jobbára nagyüzemit mért, németet, angolt, írt, belgát, amerikait. A náluk ritkább cseh helyett a dán egészítette ki érzékelhető mennyiségben ezt a nemzetiségi listát.

Környékbeli sörökből mindössze négyet sikerült megismerni, a Mandonion (Manduria), a L’aura Birra (salentoi) és Malatesta (2016-os kifejezetten Lecce megyei főzde) egy-egy sörét és a Terrona (Corigliano d’Otranto) két tételét.

Nekünk magyaroknak külön érdekes lehet, hogy Lecce környékén mennyi Dreher sört lehet tetten érni. Megint csak: hasonlóságokkal és különbségekkel. A címke narancssárgás-fehér, nem pedig zöld.

Az eredeztetés ősforrása ugyancsak Franz Anton Dreher és Dreher Antal és az egykor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó negyedik, trieszti Dreher sörgyár. A márka olasz vonalon a Heineken kezébe került, és mivel ma Milano mellett a pugilai Massafraban is gyártják, a környéken alapsörnek számít. Főleg Lecce volt tele Dreher márkás napernyővel kocsmák teraszain. Nem tudtál úgy 360 fokban körbenézni, hogy ne láss legalább egy Drehert ívó embert.

Olasz Dreherről való szakmaibb értekezést találtok a Kocsmablogon és a Sörbúváron is.

A megkérdezett helyiek amúgy nem tudtak a magyar Dreherről, és a Google képein ugyanúgy csodálkoztak a zöld címkén, mint elsőre én az övékén.

Olaszország eddig ismert négy fő-fősöréből errefelé a Bariban szintén gyártott Peroni uralkodott, aminek ezúttal extrább fajtáiba is sikerült beleszürcsölnöm. A Nastro Azzuro már kisebb mennyiségben, a massafrai gyártósorokon szintén készülő Birra Moretti pedig szinte egyáltalán nem tolakodott. Az utóbbinak egy Baffo D’Oro (=aranybajusz) nevű 0,66-os változatára egy brindisi-i kikötői étteremben bukkantam. A Forst-nak pedig a duplabak (barna) sörével, a Sixtus-szal találkoztam Bariban. Teljesen a nulláról ismerkedtem az ország egyik legrégebbi sörével, a Menabreaval Brindisiben. Az én inkább ale-es ízlésemnek annyira kiugró élmény egyik tétel sem maradt. Ezek közül a kedvenc végül a Forst Sixtus lett:

Alapvetően sok sörívó polgár színezte az pugliai látképet. Az „olasz nemzet egy boros nép” sztereotípiát az utcaképek nem igazolták kitüremkedően errefelé. Az elegánsabb éttermek teraszain is aranylottak a sörök, sőt elegáns, szoknyás-magassarkús fiatal lányok is rendre koccintottak korsókkal sütizős-kávézós bisztrók üvegablakai mögött is.

A pugliai kocsmák egyéb nedűi

Borokból helyiek lelkes unszolására a negroamaro (=kb. „fekete-keserű”) nevű helyi salentoi szőlőből előállított vörösbort kóstoltam. Az egyik leccei kis osteriaban (az olasz étteremrend harmadik szintje, nálunk nagyjából a kisvendéglőnek felel meg) egy félliteres kancsót pakoltak le mindössze 3 euróért a környékbeli jellegzetességekből válogatott ízelítőtál mellé. Kikerekedett a szemem. Az első korty még keserűségsokkal ért el, de utána itatta magát. Jó sokáig írtam felette a jegyzeteimet.

Ugyanitt ajándékoztak meg a fizetésnél egy édeskömény likőrrel, ami nagyon közeli rokona az ánizslikőrnek. Olaszul finocchionak hívják. Ha ízlik, akkor tudd majd, hogy hol, mennyire kiabálod hangosan ezt a szót, mert a szlengben fél-pejoratívan „homokost” is jelent egy azonos nevű San Fransisco-i melegbár örökségeként.

Egyéb rövidital-felfedezésem a Vecchio Amaro del Capo (=A főnök öreg keserűje), ami nagyon jól egészíti ki Gianni karakterét ezen a képen a Dall’Antiquario-ból Leccében.

A mi Unicumunk pedig még ennyire délen is rajtakapható a polcokon. Változik, hogy tudják-e róla, hogy magyar vagy sem.

Az örökbecsű kávé mellett népszerű élénkítő a kocsmákban a kávéhoz hasonló formában elkészített és kávéspohárban kínált ginseng. A Bar Mirea-ban, Lecce-ben nem engedtek mindkettőből rendelni egymás után, mondván, hogy túl erős lenne. Egy alkalommal csak egyiket vagy másikat isszák.

A pugliai kocsmák világa kimeríthetetlenül színes, változatos és mozgalmas, még többször visszatérek hozzájuk, mesélek majd egy-egy kiemelt példányról és külön a négy város kocsmaéletéről is.

Folyt.köv.

Hálásan köszönöm Rosanak és Gae-nek a meghívást, a vendégüllátást, Maria Teresanak pedig a molfettai szállást.

Ha extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Térképen a négy város:

Köszönettel fogadok TOVÁBB TIPPEKET, hogy legközelebb MELYIK PUGLIAI KOCSMÁBA LÁTOGASSAK EL, illetve hogy MELYIK OLASZ VÁROS KOCSMAÉLETÉT AJÁNLANÁTOK MÉG A FIGYELMEMBE!

Korábbi olasz Kocsmaturista témák gyűjteménye Bolognából és Padovából:

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után appeared first on Kocsmaturista.

A fentiek miatt az első írás pont az általánosan olaszos kezdeti megfigyelésekről és a híres sztereotípiákról vagy épp azok szaggatásáról szól:

Három kortyos esspresso-k Olaszországban

A másodikban előzetesként, keretadásként jobban ráközelítek a bolognai helyi sajátosságokra:

Mit találtam Bolognában spagetti helyett?

Itt már valóban megkezdődik Bologna kocsmafókuszú felfedezése, számomra is meglepő módon egy bajor sörözővel és étteremmel:

Bajor kocsmarajzokat tártam fel Bolognában

A következő írásban betévedek abba a kis kocsmautcába (Via Belvedere), ami – mint később kiderült – nem is ereszt könnyen, és a három napomból másfelet egy ekkora város ellenére is ott töltök.

Egy kicsi kocsmautca fogságában Bolognában

A Via Belvedere az első éjszakán latinos hangulatú felüdülést adott a következő kocsmával, a Pastis-szal:

Össz-latin egyveleg a bolognai éjszakában: Pastis

Szintén ebben az utcában találtam meg az összes állomásom egyik legikonikusabb egységét, és legmaradandóbb közegét, a Bar Mercato-t, bámulatos kerettörténettel. Mik is ezek a festmények a falon?

Bar Mercato, Bologna – 150 törzsvendég portré galériája

Bologna nappalibb hangulatú vendéglátóhelyek közül a Mio Bar végzett nálam legjelentősebbként. Igazi olaszos hangulatú vibráló, pezsgő pár négyzetméter, ahol mindig történik valami. Itt kóstoltam végig a környékbeli konyha szinte összes kötelező fogását.

Megérkezés a Mio Bar-ba, a három napos bolognai törzshelyemre

A következő kattintás után egy íráson belül mutatom be Bologna egyik hétköznapon is legvirrasztóbb vidám becsületsüllyesztőjét, ami embertípusok sokaságának gyűjtőhelye, majd a Mercato delle Erbe piac már reggeli órákban party-hangulattól tomboló saját kocsmáját, a Green Bar-t.

Éjjel-nappal Bologna! Két Kocsma Két napszakra!

A hajnal és a reggel után, egy kis bolognai délután, egy elegáns belvárosi étterem-bárral és egy kézműves sörös mortadellázóval:

Délutáni felfedezések Bolognában

Az utolsó éjjelen sikerült rátalálni a szinte fesztiválként nyüzsgő Via del Pratello-ra, Bologna leghosszabb kocsmautcájára, de előtte egy újabb kitérő egy amerikai stílusú bárba, ahol globalizációs mixként lengyel behatások értek.

Buona Bologna, Buona Vita! – Az utolsó éjjel

Az első bolognai élmény kerekre zárásaként összefoglaltam mindazokat a jóságokat is, amik ezért vagy azért nagyon tetszettek városban, de nem köthetők kocsmákhoz. Innét bőven lehet csemegézni:

Bologna – Nem Kocsma, nem Turista

Tovább vitt az utam Padovába, ahol a kocsmaélet igazán nehezen mutatta magát, így az első két írás főleg az amúgy gyönyörű és hangulatos városról és a váratlan kocsmanélküliség belső élményéről szól:

Padova és a láthatatlan kocsmaélet

Padova és a láthatatlan kocsmaélet – 2. rész

Ahogy rám esteledett, csak sikerült megtalálni egy-két felvezető egységet, amik egyre biztosabban mutattak egy érdemi finálé felé:

A padovai éjszaka kompenzál

És végezetül csak meglett, Padovában is, az alighanem helyi legvagányabb, legbohémebb kocsma. Íme a krónikája:

Al Buscaglione – Egy éjszakás Osztrák-Magyar-Olasz Monarchia

Felejthetetlen kaland és felfedezés volt a bolognai és a padovai. Közel egy év elteltével is intenzíven él bennem. Igyekszem és törekszem Olaszország még sok más tájáról is elhozni a hasonló meséket. Pár héten belül kezdem a dél-olasz tartomány, Puglia első látogatásának feldolgozását. 

Nagyon köszönöm a Pintér család segítségét, hogy ez az út létrejöhessen!

Ha még többet olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

The post Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény appeared first on Kocsmaturista.

Szombat éjjel érkeztem, éjjel negyed 12-kor, mondhatni csúcsidőben. Legszebb pompájában láthattam. Pangó este után pillantottam meg, intenzív kocsmaélményre éhes egy napra padovai, messzi földi vándorként. A vendégek elektronfelhőként vették körül. Így festett:

Első blikkre felvettem az elképzelt törzshelyek listájára padovai befutóként. Azt is borítékoltam, hogy én itt ma este letáborozok, hiába mondták, hogy innentől végre sok lesz a kocsma a környéken. Az aznapi utolsó állomásomat is mindig felismerem. Az Al Buscaglione egyszerűen OLYAN volt: pezsgő, fáradhatatlan, sokféle vendéggel. Hasonló élmény, mint az Alto Tasso Bolognában, csak befogadhatóbb, átláthatóbb méretű.

Hülye szóval inkább „alteros” helynek tűnt, de a visszafogottan elegáns arcok ugyanúgy oldottan vegyültek itt fényes cipőben, ingben vagy magas sarokban, vasalt hajjal a színes frizurás társaik, a piercingek és a kapucnik között. A belépés utáni első benyomásom az volt, hogy nagyon piros a hely. Így is emlékszem rá, egy nagy pirosságként.

A pulton jól beváltan, kanállal lehet szedni a mogyorót. Oldalt kis hűtőpultban guszta szendvicsek, pizza és falatnyi édességek sorakoztak. Presley lógott a pult felett. Mármint nem az élő, nem is az elhunyt, hanem ez a kis műanyag:

Hosszúlépést kértem elsőnek. Az már alap, hogy jegesen és citromosan érkezett, de ebbe még vermut szirupot is raktak.

Az olaszok nem tudtak kifogyni az új fröccs-értelmezésekből. El is határoztam, hogy innentől nem instruálom őket túl szigorúan, hogy életben tartsam a meglepetések jó szokását. Az extra ellenére „csak” 3 euró volt, amivel Bolognában legolcsóbbak közé sorolja magát, viszont kétszer annyi, mint egy „sima” a Fradei Kempesben.

A tér kellemes belakható, két részre osztott, bár a belsőre senki nem tartott igényt, így hogy főleg a külvilág izzott.

A pultos teremben viszont mindig álltak-ültek egy páran, meg ugye folyamatosan jártak be rendelni. Az emberek ittak a pultnál is, és alkoholt, nem eszpresszót! Ezt két hellyel ezelőtt Daria a messziről jött ember kétesélyes mendemondájaként hallgatta csak tőlem. Ami ennél is ritkább, hogy itt volt legalább egy bárszék is. Micsoda észak- és közép-európai barbárság! Én ennek az egynek is úgy örültem ennyi nap bárszéktelenség után, hogy már azon voltam, hogy megcsókolom az ülőfelületet nyilvánosan.

A hely nagyon laza, két haver, Marco és Francesco viszik, akkor 4 éve, de már az 1930-as évek óta volt itt kocsma! A jelenlegi nevét egy – főleg az 1950-es évekből – híres énekesről kapta.

Közben adódtak a beszélgetések a helyiekkel, például arról, hogy nem logikus, hogy nőnemű szó a sör olaszul, de lezárták azzal, hogy a sörben sincs logika. Wolfgang szintén kívülálló volt. Bécsből idevetődött osztrák festő, aki filozófiát tanul a Padovai Egyetemen. Harmincas éveiben jár, de látszólag holnap nélkül és a holnap hiánya nélkül él. Jöttek lányok Rómából és Nápolyból. Elkezdtem kifejleszteni azt a csúcsképességemet, hogy megtippeljem, melyik olasz nő melyik olasz vidékről származik. Kerekasztal beszélgetés alakult ki odakinn, asztal nélkül. Wolfgang nem beszélt olaszul. Örömömre egész jól ment az olaszról németre, németről olaszra közvetítés vagy csak ezt gondoltam egy pohár Birra Dell’Eremo sörrel a kezemben éjfél után. Az egyik olasz srác a körből kimondta, hogy most épp után-formáljuk az Osztrák-Magyar Monarchiát, – aminek ugye Padova is része volt régen – merthogy itt egy osztrák, egy magyar és egy padovai. 1:00 körül zárt a helyszín, és én is útra keltem, korán kellett kelnem. A búcsúképkockákban nyugtáztam, hogy még valaki keserűvel felöntött kávét iszik (amarocaffé) és hogy egy másik vendég meg marad segíteni elrámolni a kocsmát. Nagynak tűnt a cimboraság a vendégek és a személyzet között. Annál lazább protokollszaggatást el sem tudnék képzelni, mint hogy a pultos a vendége elé kéredzkedik a közös és egyetlen WC-re. Volt bocsánat, sőt! Én meg például egyik körben kaptam a borravalót a pultból és nem adtam. Vajon milyen sok egyediség történhet itt máskor is…

Másnap reggel fájt kevesebb, mint 4 óra alvás után kinyitni a szememet, de instant felébresztő élmény volt az esőharmatos Padovában öt és hat között kisétálni a vasútállomásig, közben látni pirkadni a Piazza delle Erbe-t, és tanújának lenni, ahogy az elsőként nyitó kávézó felcsapja a fémredőnyt és készülni kezd legelső vendégeire.

Nem éltem ki magamat még Padovából, se a városból, se a kocsmáiból, de még az Al Buscaglione-ből sem. Szívesen térek vissza!

Al Buscaglione Facebook oldal: https://www.facebook.com/AlBuscaglione

Cím: Via Marsala 50 Padua 35122

Nyitvatartás: 18:00-1:00

Térképen a padovai kocsmák is:

Ha pedig extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

A bolognai-padovai sorozat ezzel az írással végetért. ITT és ITT találjátok az összes írást egyben!

A Padova sorozat közvetlen előzményei:

Padova és a láthatatlan kocsmaélet

Padova és a láthatatlan kocsmaélet – 2. rész

A padovai éjszaka kompenzál

The post Al Buscaglione – Egy éjszakás Osztrák-Magyar-Olasz Monarchia appeared first on Kocsmaturista.

(az első rész ITT olvasható!)

Visszaérve Padova belvárosába, először körbejártam az ámulatos Basilica di Sant’Antoniot (Szent Antal-bazilika), mellette Gattamelata hadvezér lovas szobrával, amit Donatello(!) alkotott. Könnyű fordulattal, de személyes túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a bazilika az egyik legszebb épület, amit idáig láttam. 

Amúgy is, Padova egyre biztosabban tört fel arra a szintre, hogy képkockánként akartam időkapszulába menteni:

Közben megismertem „gondola” fantázianevű és alakú péksüteményt is,

viszont kocsmákat gyanúsan nem láttam továbbra sem. A BAR megnevezés Olaszországban lehet megtévesztő és takarhat a kocsmainál jóval éttermibb, kávézósabb, sőt akár cukrászdásabb profilt is, ha bekukkantunk:

A legtöbb megkérdezett – sőt szinte kizárólag – egy Pedrocchi nevű helyre küldött. Mondták, hogy nagyon népszerű, vagy hogy nagyon fog tetszeni, bár egy német joghallgató szerint öregeknek való.

Előbb azonban útra keltem helyi kézműves sörért ajándéknak a két főutca, a Via Roma és a Via Umberto I. találkozásához. Az utam egy főtéri piac mellett vitt el.

Volt külön esernyőárus stand. Indokoltnak találtam, tekintve az olaszok hiperérzékenységét az esőre.

Különböző zoknikat és egyéb kelméket politikusok képével árulták akciósan.

A főutcák már nem ragadtak meg annyira, mint Bolognában, de ez a kis kanális-kitekintés emlékezetes maradt.

Megtaláltam Casa della birra-t (=sörök háza) hatalmas választékkal, és beszereztem a hazaiaknak egy pár üveg Birra Antonianát.

Hamarosan tényleg durvábban rázendített az eső, de ekkora jajveszékelve menekülést, csoportos fedezékbe vonulást ennél a mennyiségnél még nem láttam. Mintha rádióaktív lett volna! Én kihasználtam kényszer-állomásozásra a főutca első legkocsma-hasonlatosabb helyét. Café Elisse (354. állomás, 1. padovai állomás)

Nem voltam elragadtatva: elegáns, de steril, bárhol lehetne. A mennyezet ellipszis alakú kivágása és lámpái karakteresek voltak, de elsőre ennyi!

A név is azt jelenti, hogy ellipszis és a Prato della Valle (=a völgy rétje) főtér alakjára utal. Alkalmi extrája lett, hogy meg lehetett figyelni innét az eső elől az árkádok alatt rejtőző lakosokat.

Jó volt kicsit írni és tiszta volt a WC. Hoztak valami kifejezetten finom pufit a sör mellé.

Inkább bisztró vonalon tűntek gazdagabbnak, a turista menü megbízhatóan sorakozott az étlapon: olasz péksütik, mindenféle tészta, rizottó és pár főfogás. Én voltam az egyedüli vendég, zártak is, így mennem kellett. A személyzet Olaszországhoz képes példátlanul zárkózott volt velem, de talán csak elkedvetlenítette őket az eső miatti forgalomkiesés. Nem akarnám lehúzni, nincs miért, egyszerűen nem az én műfajom. Eső nélkül, saját profilomból ide vélhetően be se térek. Könnyű falatozásra ettől még lehet jó.

Elég egyedi élmény volt a szinte evakuált főutcán lenni és csak alig néhány elszánt társ-turistával felfedezni Olaszország legnagyobb terének szobrait.

Hamarosan szigorúan a kocsmaturizmusomra koncentrálva elindultam a Pedrocchiba, de mintha a Central Kávéházba küldtek volna Budapesten, amivel nincs baj, csak még kevésbé a műfajom. A következő ajánlás pedig egy gimnáziumi menzára emlékeztetett. A kocsmákkal teli Bologna után, itt sok-sok utcát a nyakamba véve sem botlottam egybe se. A megkérdezettek szerint nincs itt kocsmanegyed, de hát Frankfurtban sem tudtak az utca véletlenszerű emberei Sachsenhausenről. Elkeseredésemben már egy amerikai bárban láttam a megváltást, de útközben megtaláltam egy kis vendéglőt, aminek volt egy külön bárrésze és oda betértem.

Folyt.köv.

Bologna bejegyzéseihez IDE kattints!

Ha pedig extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

The post Padova és a láthatatlan kocsmaélet – 2. rész appeared first on Kocsmaturista.

-Prego!

-A Trenitalia a comprare un biglietto (=A Trenitaliahoz, olasz vasúttársasághoz venni egy jegyet)

-Sí

Veszettül szeretem a Trenitalia-t, mert az eddigi élményeim alapján kényelmes, gyors és tiszta, és mindezek felett sokszorosan szeretem azért, mert hangosbemondóiból spontán sorozza a kedvelt vagy vágyott olasz városok neveit szüntelen és ezzel végtelenné teszi Olaszországot. Szeretek ott lenni a peronon és hallgatni ezeket a neveket, és felidézni vagy elképzelni a hozzájuk tartozó helyszíneket a Trenitalia soron lévő bejelentéseinek füttyszavára, miközben a vonatra várok: Nápolyba indul vonat, Rómából érkezik vonat. Már maga a tudat, hogy épp áthaladunk Ferrara-n vagy hogy Velence agglomerációjában kell átszállni elég vibráló annak, aki ennyire vonzódik ehhez az országhoz, mint én. Ami máskor csak egy pont a térképen vagy egy ikonikus városnév, egy sokat posztolt téma olaszbarát Facebook csoportokban az itt mindennapi valóság. 

Bologna után Padovából kezdtem valóságot csinálni. A vasútállomás utáni első képkocka mindig izgalmas nekem. Kíváncsian várom mi lobbantja leginkább lángra a figyelmemet, amikor új világra tárom a váróterem ajtaját. Padovában ez a nagyon szaturált kék toronyház lett az, amit radírnak (=gomma da cancellare) is becéznek.

Szembesültem egyéb váratlan látképekkel is a belváros felé vezető utamon.

Azt hamar levontam, hogy jelentősen modernebbnek és nyugat-európaibbnak tűnik, mint Bologna, arányaiban több új építésű házzal, globalizált vendéglátó hellyel, nemzetközi márkaüzlettel és kevesebb klasszikus olasz karakterrel az első szakaszon.

Azért csak-csak elárulta, hogy olasz, például amikor egy nő fehér motorral, fehér ruhában, nagy lila sállal, fehér bukósisakkal, es lila körömcipőben a zebrán áll le a piros lámpára. Vagy amikor az árkádok alatt biciklivel száguldó három fiatal telefonjából üvöltő Adele – Fire to the rain-t az árkádok még sokáig kürtként visszahangozzák. Mind Bolognában, mind Padovában jellemző volt a hangos zenehallgatás mobilról, és még inkább a kihangosítva telefonálás az utcán. Árkád viszont kevesebb akadt itt, egészen sokat kellett menni, hogy észrevehető mennyiségben előforduljanak, de csak meglettek. Rákacsintottam Bologna árkádjaira gondolatban. Volt a padovaiak között egy olyan hosszú és szűk árkádsor, és még le is fóliázva, hogy egészen az Emberi százlábú beleiben magamat éreztem alatta.

Közben egyre vadabbul kezdett burjánzani a történelem és a tipizálhatóbb, olasz jellegzetesség is.

Gyalog húztam a bőröndömet a szállásig, hogy minél többet lássak. A Basilica del Sant’Antonio-nál (Padovai/Páduai Szent Antal-bazilika) már csak alig szabadna szebbnek lennie egy épületnek, hogy ne ártson a szemnek. Nem tudom, mennyire gyakori Padovában az ANYÁD felkiáltás, de én az egyik sarkon túl, ahol először láttam meg hirtelen a bazilikát, belőlem kitört.

És ez csak a kezdet volt, de tudtam, hogy délután kettőkor érkezve, másnap kora reggel távozva, sokra nem lesz elég az idő. Ráadásul még nem tettem ekkora a lábamat kocsmába Padovában, de feltűnően hiányoztak is Bolognához képest a neon fényekben villogó bárfeliratok, gyanúsan nem láttam egyet sem másfél óra elteltével. Kezdtem rossz jelnek felfogni. Gyorsan el is kezdtem sűrűbben érdeklődni a helyiektől a város kocsmaéletéről. Egyesek hamar rávágták, hogy jó kocsmaélet van, hiszen egyetemista város, de ennyire még sehol nem mutatkozott ellentétesnek a érzékszervi tapasztalás és a szóbeszéd. Mások viszont csak legyintettek, hogy nincs itt semmi különös kocsma sem. Kétségek közt mentem tovább, miközben az eső és a napsütés is birkózott egymással. Az olaszokat meglepően könnyű volt megfélemlíteni pár esőcseppel. Először tapasztaltam meg őket esőben. A magyarok ilyen időben még sütkéreznének, ők viszont mind különféle „gombákkal” a fejük felett jártak.

A piros nagyon gyakori esernyő szín volt, kortól, nemtől, stílustól, hozzá illő ruházattól függetlenül.

Ám az ily mértékben elvetemült esernyőszín és minta sem volt ritka teljesen hagyományos megjelenésű férfiaknál:

Azt viszont kicsit sajnálom, hogy sok csak tekintettel elcsípett életképet nem tudtam magammal hozni fotón, de tudtam, hogy a lencse fókuszával csak megváltoztattam volna őket: például szétpakolt cipészműhelyben félig elhúzott függönynél kártyázó öregurakat. Vagy a hosszú, fekete kreppruhás, elegáns, kontyos ősz signora-t, ahogy sárga esernyővel ült a verandája lépcsőjén és bátortalanul tartotta ki alóla a kezét, hogy vajon tart-e még az eső. Vagy a házbuliból az utcára üvöltve kiéneklő tizenéves lányokat. Vagy az esküvői menetet, ahogy harsonát fújva éltette a menyasszonyt lehúzott kocsi ablakból.

Ilyen intenzív életképek kísértek vissza csomagjaimtól már szabadon a városba, nekiesni egy késő délután, este és éjszaka alatt felfedezni a legtöbbet és a kihozni ebből a városból és annak egészen idáig láthatatlan kocsmáiból. Hamarosan még döbbenetesebb jelenségeknek lehettem tanúja az olaszok és az eső viszonyrendszerében, és pár fordulat után az is megoldódni látszott, hogy belül se maradjak szárazon.

Folyt.köv.

A következő rész ITT olvasható!

Bologna bejegyzéseihez IDE kattints!

Ha pedig extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

The post Padova és a láthatatlan kocsmaélet appeared first on Kocsmaturista.