Nem fogok úgy tenni, mintha nagyon ismertem volna valakit, akivel egyetlen közös élményem volt, de szívesen emlékszem vissza és elmesélem a történetet.

Egy újlipótvárosi hangulatos pincekocsmába tértem be egy kávéra Budapesten. További koordinátákra vártam egy kiállításmegnyitóhoz. Nem jártam még abban a kocsmában, se Kocsmaturistaként, se előtte. Meglepően Tortilla Borozó-Sörözőnek hívták, merthogy a rendszerváltás után az elsők között árultak itt tortillát.

(273. állomás, 204. budapesti állomás)

30 éves hely már, szenes pince volt jóval korábban, aztán szitanyomó. Körülnéztem, este hét volt és egészen sok vendég. Sokan erőteljesen, szinte filmesen gesztikuláltak.

A pultnál rostokoltam csendben, még egy gusztusos zsíros kenyeret is letoltam a kávéhoz. Volt a pultban ugyanis egy rakással. Szépen, gyorsan fogyott. Egy öltönyös beeső fogyasztó vitte el az utolsót. Miután a csellengők is elkoptak, rajtam kívül 73 éves maradt a legfiatalabb törzsvendég a legkitartóbb asztaloknál, ahogy a pultos lány megsúgta. Beszélgettek a hatvanas évekről, a régi csajokról és a tőlük kapott cukrászsüteményekről.

– A régi időkről beszélünk, de valamelyikünk nyitott új időket teremteni – szólt ki Béla. Úgy tűnt, tényleg élnek a jelenben is, alkalmazkodnak egymáshoz humorban, öltözködésben és beszédstílusban, tempót diktálnak egymásnak mindebben, sőt még flörtölnek is, ha letalál egy nő.

Folytattuk a szóváltást Béla bácsival. A vendégek fogytak, a záróra közeledett. A kiállításról lemaradtam, a kávéról áttértem fröccsre. Béla nagyon humoros, életvidám ember volt. Régebben az élete ehhez a környékhez kötötte. Már nem, de a régi kocsmákba azután is visszajárt. Kamionozott, taxizott, emberekkel foglalkozott, emberközeli maradt. Kifejezetten jó volt látni, hogy a gyakran keserűnek címkézett magyar idősek közül valaki abban a pillanatsorozatban ekkora életörömmel volt jelen.

Beszélgettünk arról, hogy milyenek voltak régen a kocsmák, milyenek most és át is hívott a szemköztibe, amit viccesen Pita bárnak hívták. Talán reflektált a Tortillára.  Béla bácsi itt eldöntötte a következő másfél óra programját. – Megmutatom Neked a kocsmáimat – mondta nevetve – ilyenkor még nem mernék hazamenni, kidobna az asszony.

A „kocsmái” címszó négy kocsmát takart: Tortilla, Pita bá, Akali Borozó és a B1! Az első három Újlipótvárosban volt, az utolsóhoz trolival kellett menni, a hetedik kerületbe. Egy járatot le is késtünk: – Elengedem ezt a trolit, mert az nagyon nehéz lenne, ha kivasalná a nadrágomat – sziporkázott.

Zsúfolt troli volt. Az egyik utas panaszkodott, hogy le akarna ülni. Fiatalabb volt Béla bácsinál, de rosszabbul tartott magát, állva biztosan. Elnézést kért tőlünk, mondván, hogy ő már hatvan  éves. Béla bácsi persze nem hagyhatta annyiban: – Azzal dicsekszik, hogy hatvan éves, én sem merek azzal, hogy hetvennyolc – sóhajtott fel kacajos félméltatlankodással.

Megérkeztünk a B1-be

Már ismertem és szerettem. Jobban szerettem, mint amennyire ismertem csupán kettő korábbi alkalomból. A B1 az azonnal elvarázsoló kocsmák egyike volt. Istentelenül hangulatos helyszín, a sok korábbi híres lakójáról nevezetes Bajza utcai garzonház aljában. Ebben a nagy épületben csak garzonlakások tömörült, hasonlóra szabva, alul pedig főleg az itt lakókat kiszolgáló szupermarket és a mindentől üdítően elütő, mindig élettel teli, tarka B1, a messziről jöttség utánérzésével, ami nem feltétlenül illett gyorsan bármilyen külvilági szabványtudathoz.

A bárhelyiség szűkülő folyosója purgatóriumként vezette a beavatást vállaló új belépőt a mélyebben ülő további helyiségek barlangos mennyei poklába.

Otthonos, belterjes, de befogadó közeg volt. Azonnal beszélgetni kezdtek velem is a helyi figurák, ahogy Béla bácsival érkeztem. A külcsín is jelentős: meghatározó eleme egy szinte lángolva szárnyaló amazon-angyal falfestmény, amit egy korábbi környékbeli képzőművész törzsvendég festett, saját képmását használva.

A B1 amúgy is részletekben elveszésre biztatott: tárgyaktól roskadozó polcok és fali akasztók, régi konfekció-népszerű kukorica-dombormintás kupica és kancsókészlet kancsója, bicikli a falon, tukán Guinness nélkül, ami a hely egyik jelképe lett.

Mintha a B1 formájában valaki magának találta volna fel házilag a lomkocsmát, de anélkül, hogy egy lom- vagy romkocsmát másolt volna. Csak érdekes tárgyak tára érdekes emberek örömére, spontán ihletések ívét kanyarítva, és nem biodíszletre váró önfejű designer-koncepció. Nagyon illett ehhez a helyhez (többek között) a cseh Bernard sör és a ropogós magyaros pizzaértelmezés, számomra legújabban a csilis bab is. Tetszett, hogy volt egy megkérdőjelezhetetlenül kocsmahangulatot kínáló egység volt a városközpont határán, ahol stabilan finom falatokat lehetett enni. Nem azt keressük ilyenkor, hogy pódiumra állíthassuk a gasztronómiát, hanem a kényelmes jó ízű jóllakást laza közegben. Ezt egyértelműen adta.

Egyszer egy vasárnap délután tértem vissza a csilis babra, amikor szintén hullámzott a törzsvendégélet. Mindenki ismert mindenkit, a különböző generációk is nagy ovációval fogadták egymást. Béla bácsi talán már nem is élt ekkor. Nem kérdeztem rá, siettem tovább. Még korábban egyszer kerestem őt az Akali borozóban egy zsíros kenyér felett. Tudni akartam, hogy jól van-e, de az akkori pultos és egy találomra megkérdezett vendég pont nem ismerte őt.

Béla bácsi előbb halt meg, a B1 később zárt be. Egyszer vészjóslóan kiürült a kirakat, eltűntek a tárgyak, az emberek, a színek. Érdeklődtem a Chili Bisztróban, közel, mert hallottam, hogy oda is átjárnak egyes vendégek. Nyomra bukkantam. A Serházat a közeli Bethlen Gábor utcában a B1 Zolija üzemelteti, más profilú helyszín, de a maga nemében remek és a B1-re jellemző egyszerre vadul és szelíden burjánozó kocsmaérzet ott is megvan. A B1 reinkarnációja is születőben van már a közelben. Béla bácsi távozott csak örökre. A Serházban tudtam meg.

Nagyon szimpatikus, felemelő ember volt. Mikor elváltunk, elárulta, hogy másnap pálinkáért megy vidékre és ha van kedvem, ugorjak fel szombaton egy kóstolóra, majd leboltolja az asszonnyal. Balatonra utaztam akkor, így nem mentem és azóta sem. Az örökre eljátszott esélyek súlyosabbak, felnagyítódnak. A majd egyszer azt jelenti, hogy soha.

Nem ismertem sem őt igazán, sem a B1-et, csak benyomásokat szereztem, de olyanokat, amikre örökre szívesen emlékszem vissza. A B1 igazán a törzsvendégei volt, mint minden jó kocsma, amin én csak át csapodárkodom magam. Ők tudják az igazi történeteket és szokásokat. Ők emlékezhetnek arra is, amikor Béla bácsi azt szokta mondani: „Személyzet, tolják ki a zongorát. Ma este mulatunk.„

Térképen Béla bácsi kocsmái is

Ha extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Egy másik emlékezés:

Krisztina emlékére – Utazás Győrbe

The post Béla bácsi és a B1 emlékére appeared first on Kocsmaturista.