Az egyetemi környék bebarangolása után telefonakksit illetően alul-, az agyamat illetően pedig túltöltötten találtam magamat ismét egy egyéb nemzetnek aposztrofált bárban, a bajor után amerikaiban. A La Gazzetta di sera (351. állomás, 9. bolognai állomás) nagyon szép: hangulatos, ébenfeketén csillogó bútorok, piros helyett bordó kockás asztalterítők, látványos tükörkeret.

Olyan, mintha ez lenne Amerika elképzelése Olaszországról. Ha nem itt pihentem és jegyzeteltem volna, akár unatkozhattam is volna. Az első hely lett két nap után, ahol Signore-ként szólítottak meg. Sürögtek-forogtak. Ennek ellenére nem volt drágább a sör, mint egy olyan kiskocsmában, ahol a prego kérdés csak azután jön, miután a bármit is csináló pultos kényelmesen befejezte a bármit. Az olasz elnevezéssel és az amerikai bárként bemutatkozással szemben a hat csap mindenféle további nemzet sörével bírt a Birra Morettin kívül: belga, német, ír.

Egy jó Murphy’s-t markoltam. A mellé menő fémvödörben kapott chipset már érintetlenül hagytam a délutáni aperitivózás után.

A párban utazó turisták láthatóan szintén itt pihenték ki egymást a ritka kincs wi-fi-n, és mindenki másik képernyőt bámult. Voltak, akik vizsgaidőszak lévén tanultak, egy hagyományos nyugdíjasnak tippelt pár pedig leült az ablakba Susie és Tekergőzni. A nő annyira kedvesen régimódi volt, hogy amíg a férje elment WC-re, ő se telefont, se poharat nem érintett.

A zene fantasztikus volt végig, teljesen lelazított az este további, ismeretlen mértékű kihívassál „fenyegető” részére: jazz-es, soul-os feldolgozásai mindenkori slágereknek. Abszolút jó indulatú helyszín amúgy, csak nem olaszos és nem kiskocsma, amikbe előszeretettel járok, de jó arról is benyomást szüretelni, hogy más nemzetek hogy értelmeznek más nemzeteket. Nem értek hozzá, de nem érzem benne annyira Amerikát, mint amennyire bele tudtam képzelni az Oscar bárba Budapesten. Inkább egy amerikai nagyvárosi olasz kolónia belterjes hátsó utcás éttermének képzelem, csak nagyobban.

Talán az olaszoknak kevesebb is elég, hogy felvegyék a jelzőt a profilba, hiszen a bárszék a pultnál náluk ritkaság, így akár amerikai vezér-jellegzetesség is lehet, a tengerentúli zsánerfotókkal és a kapcsolódó koktélkultúrával felrázva.

Kifelé, a fizetésnél fordult a végkövetkeztetés kockája. Egy – a fogadóbizottságnál – sokkal vagányabb csajjal, Erikával találkoztam, akiről kiderült, hogy félig lengyel, de én több lengyel szót tudok nála. Az édesapja volt lengyel, és ideköltözvén a nyúl (il coniglio) volt az egyik legnehezebben megtanulható olasz szó számára, akár csak nekem. Megkérdeztem Erikát, nem ismerte a nyulat lengyelül, én elárultam, hogy królik, amire fel örömében kikapott egy üveg lengyel vodkát a pult alól, hogy most akkor iszunk, és töltött egyet mindkettőnknek.

Közben tanított kis történelmet is, ő két éve dolgozott itt ekkor. A La Gazzetta di sera négy éve létezett 2016 júniusa szerint, korábban a közeli színház kocsmája volt. A név nagyjából esti hírlapot jelent. Erikának sikerült olaszos lazasággal felülírni itt is a kezdeti gipszkartonozott közegélményemet. Ezzel felbátorította udvarias kollégáját is, aki arrivederci Signore helyett már hi 5-val köszönt el. Kellett is a felpezsdülés, mert ott, ahova ezután érkeztem, enélkül áthidalhatatlan lett volna a kontraszt.

A Via del Pratello finoman szólva is Bologna Kazinczy utcája. Mivel ez volt az utolsó bolognai estém, szándékosan idejöttem, ráadásul péntek lévén minden adott volt az irdatlan tömeghez. A legtöbb helyiséget tömött terasz-üres beltér szindróma jellemezte. Elhagytam négy-öt jelöltet, mert volt miből válogatni. Valami igazán bohémet kerestem. Meg is találtam egy valódi vadhajtást a nevét az utcanév és a kalóz (Il Pirata) keresztezéséből szó-játékozó Il Piratello formájában. DJ Trippo, egy ötven körüli fickó DJ-skedett kalapban.

Mindenféle emberek táncoltak: nagy raszta srác, idősek a fiatalokkal, vékonyak a kövérebbekkel.

Ahogy kikértem az első sörömet, hi 5 érkezett a levegőben. A szállásadóm örült meg nekem és rögvest ki is nyilvánította, hogy tudta az elejétől, hogy velem valahol egyszer csak szembetalálkozik az éjszakában.

Az Il Piratello megjelenése abszolút terepszínűen illene Budapest romkocsmanegyedébe, meglepő fali díszeivel és festményeivel, élénk színeivel.

Az viszont már helyi sajátosság, hogy a teraszra a dolgozók csak úgy hordják utántölteni a mogyit és chipset az italozóknak. Barbara, a hely úrnője közben a pult sarkából szelíd, de mindent átlátó arccal tekingetett körbe.

Hamarosan letáboroztam két utcabéli barátnő, Luisa és Charlotte asztalánál. Egyikük Szicíliából, másikuk Párizs mellől származik. Mondtam is nekik, hogy most mi vagyunk a három magyar retró felvágott: párizsi, olasz és a turista. Ők pedig cserébe tanítottak olaszul káromkodni és énekeltek olasz dalokat, például a Maledetta Primavera-t (átkozott tavasz). Elmesélték, hogy itt is ugyanaz a helyzet, mint nálunk. A party elején még játssza a DJ a friss slágereket, majd onnét lehet tudni, hogy átfordult a buli a B oldalra, hogy mindenki elkezd Adriano Celentano-t és hasonló társait énekelni. Feltárták, hogy a Raffo az itteni alapsör, ahogy a bolognai éjszakai élet rétegződésének egy-két részletét is, miszerint a Via del Pratello közönségének a korábbi kedvencem a Via Belvedere általában már túl flancos. Mondtam, hogy én mindkét helyen nagyon jól tudom érezni magamat.

Tovább vittek magukkal a következő kocsmába. Az utca éjszakai társadalma olyannak tűnt, amilyennek mondták. Mindenki ismert mindenkit (nem minden szempontból Kazinczy utca), szinte csak olaszok voltak. Csomó ölelésnek, pacsinak, hangos összenevetésnek lehetettem tanúja. Nagyon gyorsan haladtunk, vágtunk át a tömegen, csak kapkodtam a fejemet. Villanásokat fogtam fel, de mentem inkább a sodrással, fotók nem készültek. Azt láttam, hogy az inkább ívós és az inkább evős helyek, 2/3-ad – 1/3ad arányban váltották egymást nagyjából. Egy nagyon zsúfolt helyszínre érkeztünk az utcának majdnem a végébe. A Barazzo csordultig volt, benn is, kinn is.

Felsőközepes import söröket csapoltak többségében (König Ludwig), de nem közepes hangulat kíséretében.

Vicces volt a helyi élet. Amikor egy lány előttem kért magának egy italt, a pultos kacsintott, és először magának csapolt egy kávés pohárba és megitta. Amikor a leány ezért cinkosan beszólt, a báros csak fogta magát és rálocsolt egy kis vizet nevetve a mosogatótálcáról. És még sem lehet ezt a rossz vendéglátás számlájára írni, mert mindenki boldogabb lett utána, mint előtte. Még egy italra maradtunk, aztán elváltunk kipihenni az előző hosszú éjszakákat. Luisa így köszönt el: Buona Bologna, buona Vita! (=Jó Bolognát, jó életet!). Hazafelé még beköszöntem a Piratelloba és kaptam Barbarától egy üveg Raffo sört búcsúajándékba. Másnap célba vettem Padovát.

Folyt.köv.

 A Bologna-Padova sorozat előzményei:

1. – Három kortyos Espressok Olaszországban

2. – Mit taltam Bolognában spagetti helyett

3. – Bajor kocsmarajzokat tártam fel Bolognában.

4. – Egy kicsi kocsmautca fogságában Bolognában.

5. – Össz-latin egyveleg a bolognai éjszakában, Pastis.

6. – Bar Mercato – 150 törzsvendég galériája

7. – Megérkezés a Mio Bar-ba, a három napos bolognai törzshelyemre

8. – Éjjel-nappal Bologna. Két kocsma két napszakra

9. – Délutáni felfedezések Bolognában

The post Buona Bologna, Buona Vita! – Az utolsó éjjel appeared first on Kocsmaturista.