Hiszen az egy kocsma! – ebben a visszatérő mondatban ismertem meg ezt a szót, gyerekkoromban, az édesanyámtól, megvetéssel a szemében és elhatárolódó undorral a hangjában. Ez lett hát a kiinduló jelentésárnyalat. Ez a frázis Zalaegerszegen azokra a helyekre vonatkozott, amiket ma leginkább késdobálóknak
hívnánk. Az első kocsma, amire emlékszem már rég nincs meg. A vasútállomás közelében volt. Nem a restire gondolok, mégis nagyon “vasútállomás közelis” közeg volt. Arra
emlékszem, hogy mindenkit nagyon öregnek éreztem, ott és az összes vendég folyton köhögött egymás cigifüstjétől és a sajátjától. Elképesztően ráncosnak láttam ott az
embereket. Olyan mély ráncok azóta nincsenek is. Lehetett fagyit és cukrászsüteményeket is kapni, erősen cigiszagút és -ízűt. Mi szigorúan csak azokért jártunk be, és minden alkalom
után meghallgattam az ott lébecóló “kocsmatöltelékek” kritikáját. Főleg a nőjét, mert egy nő mindig volt. Minden kocsmában csak egy, és általában állandó. Saját “egy nője” volt a
zalaegerszegi kocsmáknak a nyolcvanas évek elején. A fajtájuk címeres kritikája az volt, hogy “nincs annál rosszabb, mint amikor egy nő iszik.” A feladat rám nézve pedig az volt,
hogy “sose vegyél el olyan nőt, aki iszik.” Ebben a feladatomban az édesanyám és a nagymamám tökéletesen egyetértettek, hibátlanul egyforma szövegezéssel adták fel újra és
újra. Ezt idáig teljesítettem is, bár igaz, hogy olyat se vettem el, aki nem iszik. Viszont sokszor kocsmáztam nőkkel. Új világ van régóta. A nők nőkkel kocsmáznak, sokan és természetesen. Én pedig nem utazhatok vissza az időben az akkori gyerekbiztos kulisszák mögé, hogy megnézhessem, hogy esténként, éjjelenként, hétvégente valójában hány nő van
a kocsmákban, vagy ahogy akkor mentegették a jobbját, “presszókban” az 1980-as évek Zalaegerszegében, pláne Budapestjében.