Van folyópart (Recsina) és csatorna meg domboldal rálátással lentről,

és kilátással fentről.

Van tengerpart,

kikötő,

vár,

és összetett városélmény: a mediterrán életérzés mindkét pólusa,

az Osztrák-Magyar Monarchia éra öröksége,

olaszos építészet,

a szocializmus öröksége,

utcaművészet,

történelem és kultúra nyomai,

és kortárs meglepetések jártukban-keltünkben, például ez a hirtelen „utcakocsma” az egyik közlekedési táblánál:

Remélem már most megelőlegezitek az egyetértést, hogy az a két stopos turista a hostelemből, akit megkérdeztem, hogy mit láttak eddig Fiuméből, azt mondták, hogy semmit, de nincs is itt mit nézni, talán tévedett. Megmutatom és elmesélem az én felfedezéseimet különböző szemszögekből és városrészekről képekkel és sorokkal és lejjebb most már rendre rátérünk a kocsmaéletre is.

Új beszállók, ha az első fiumei benyomások képes beszámolóját néznétek meg előbb, azt ITT találjátok.

A piac környéke

A piacok szimpatizánsainak nagyon ajánlom a főleg halpiacként aposztrofált belvárosi piacot mediterrán nyüzsgéssel, elegáns csarnoképületekkel és egészen sok környező kiskocsmával.

Valójában az első csarnok a tejtermékes terület, a második a húsos, és a harmadik a halas:

Zsánerkedvelőknek pusztán a kikötői, tengermenti piacélményért is bőven megéri (háttérben megint csak hajókkal),

de nekünk, kocsmásnak elárulom, hogy az eddigi kedvenc, szívesen ajánlott piaci kocsmám a Falcon lett. Vigyázat, kettő van, egy található a „hegyen” is. Ez a városi tesó, ha rákeresnétek: Falcon Gradski (3. fiumei állomásom). Nagyon illik a piachoz, sőt illene minden piachoz. Kívülről így ismeritek fel:

A fiumei beszámoló csak kocsmás 3. részében jönnek majd a részletei.

Jó kis halas falatozásra pedig ott van a második szomszéd, a Buffet Fiume , ami a büfének hangzik, hirtelen első bepillantásra még barna kocsmának is tűnhet, és végül mégis hangulatos kisvendéglőnek bizonyul galériaéttermes, és lomkocsmás közös vonásokkal.

A személyzet egy energiabomba volt, a teraszról pedig mindig van mit lesni: ahogy a rakódómunkások leülnek és szétosztanak a raklapon egy üveg palackos bort és ahogy a változatos piaci figurák mászkálnak fel és alá a friss szajréval.

Én rajongtam ezért az atmoszféráért, olyan élő zsánerképek résztvevőjévé váltam, mintha egyik impresszionista festményről a másikra festettek volna át, mint a háttérfigurák egyikét.

Volt az utcában még a két fenti hely között még egy kis kocsma, amit kipróbáltam, a Blato (=sár), ami főleg műfajidegen rikító zöld színekben pompázott (12. fiumei állomásom). Egyszerű horvát kocsma, kaja nélkül, (akkor) csak férfiakkal. Ezzel együtt nem mindenki alkoholizált, és a dohányzás továbbra is inkább tűnt jellemzőbb helyi kocsmanép-szokásnak a kemény piánál.

Trsat

Fiume legkorábbi történelmi városrésze Trsat egy jó darabig külön település volt. Mára rég teljesen egybeépült a később kialakult lenti, tengerparti, kikötői városrésszel és több mai városlátogatónak csupán egy hírből ismert vagy csak lentről látott vár marad a hegyen.

Valójában ennél sokkal komplexebb az összkép. Ma is egy teljesen jól kiépített, külön hangulatú teljes értékű  városrész, ami különbözik a lenti Fiumétől, ezért megéri itt is sétálni, ücsörögni.

A Trsat vár nyilván önmagában külön figyelemre érdemes, belépő nélkül is be lehet menni. Sétáljátok körbe, ismerkedjetek a történetével, nézzetek le a városra:

Mesebeli hely, érdemes mindkét oldalról letekinteni, mert ez most nem csak egy irányba lenyűgöző, hanem mindkettőbe:

Hogy jutsz fel a Trsatra?

Gyalogosoknak fel lehet mászni a talányos számú lépcsőn (mindenki más számot mondott 538 és 666 között) is, sőt nyilván úgy a rituálés és az emblematikus, de vezetnek alternatív utak is. Én Pečine városrészből caplattam fel egyenletesebb úton, ahol a kímélőbben emelkedős szakaszok mellett csendes, parkos, családi házas, de szintén hangulatos városrészek mutatták meg magukat.

Amúgy autóval is csaknem házig lehet jutni, de több helyi járat is rendszeresen közlekedik. De akinek nem fáj semmije, annak határozottan ajánlom a sétát.

Trsat kocsmavilága

Bár a „bár a várban” kártya is ki lett játszva, én akkor nem próbáltam ki.

Nyári idő lévén csak a terasz volt nyitva, de az a történelmi látványba lógó import-termék kereskedelmi logókkal, a hangos slágerzenékkel és a turistaoázis érzettel nem kecsegtetett különlegességértékkel, így elsőre inkább továbbmentem. Később azonban belestem a téli, fedett szekcióba az üvegablakon és az cserébe meglepően látványos és ígéretes volt. Inkább előkelő fajta, de abból a barátságosabb és eredetibb, kíváncsi is maradtam rá. Aki télen érkezik, és kipróbálja, mesélje el nekem is! A neve Vintage Bar!

Egészen nagy választék volt amúgy várközeli kis-vendéglátóhelyekből. Az igazán turistás étterem kategória egészen hátrányba került itt, a ránézésre szimpatikus és egyesével is egészen kocsmás kisvendéglők, tipikus horvát bár-kávézók / kávézó-bárok mellett, de még a teraszos mexikói gyorsétteremnek is volt egy félvilági kocsmabája. A bőségzavarban én egyiknek a művészkocsma hangulatához meglepő keresztségű Gaslight Cafét választottam (5. fiumei állomásom), ami belülről és hátsó teraszával is igazolta hangulatosságát:

A másik döntéshez kétség sem fért, ugyanis a Zágrábból már ismert és méltányolt The Beertija (kisüzemi söröző) fiumei egységével a Trsaton szembesültem (4. fiumei állomásom). A terasza kellemes, bár a fővárosihoz képest jóval kevésbé profán és eredeti. Viszont a látványos belső tér és a széles, sokrétű és főleg horvát kisüzemi kínálatra építő sörválaszték miatt hangsúlyosan ajánlom: 

Az egyik legkülönösebb kocsmaélményen (nemcsak) a Trsaton

Aki Fiumébe megy és bármennyire is fogékony regénybe illő környezetre, az semmiképp ne hagyja ki a Trsaton a céltalan lézengést. Amikor visszafelé tartottam, már teljesen fel voltam töltődve attól, hogy mennyire jó volt itt baktatni a kis hegyi utcákon, a fenti családi házak között, ahol minden kertben volt valami különös. Dombvidéki városban felnővén sokat mászkáltam gyerekként és felnőttként is a Zalaegerszeget körülővevő „hegyekben”, és ez hasonló élmény volt, csak – hiába alig pár száz kilométerrel lejjebb – már szembetűnően más növényzettel, építészettel és hangulattal. A háttérben lévő kis templom pedig a legeufórikusabb panoráma mellé harangozni kezdett. Na ilyenkor adom én is, hogy van Isten a harangszóban.

Mániákusan sokáig ott maradtam fotózni, melynek során csak véletlenszerűen bekukkolva egy szép épületbe, egy elsőre karbantartónak tippelt úr beszólított, hogy nyugodtan nézzek körül benn is és még az erkélyre is kiengedett fotózni. Kiderült, hogy ez a múzeumnak ható épület egy fúvós zenekar klubépülete, és láss csodát, saját kocsmájuk volt benn, ahova az épp összesereglő banda be is invitált egy fröccsre, és meséltek magukról és arról, hogy hol léptek már fel Magyarországon. Azt a szót, hogy Dunaújváros egytől egyig tudták. Mindenki különösen jó arc volt velem, és szívesen láttak.

Ez még nekem is extrém különös „kocsmaélmény” volt, de nagyon feldobott, hogy megtörtént. Fújja még el sokáig a nótánkat a Gradska Glazba Trsat, azt kívánom nekik.

Kantrida strandjainak környékén

A belvárostól nyugatra, nagyjából hat kilométerre lévő Kantrida városrészt és strandjait futva közelítettem meg a városon keresztül egyik délután. Érdekes volt látni, hogy változik meg Fiume és akár a kocsmavilága pár száz méterenként. A belvárosban nagyobb arányú nyüzsgő teraszokat, modern nagybetűs hívószavakat és és kifelé mutogatott furmányos díszítőelemeket teljesen felváltják az egyszerűbb, régimódibb kiskocsmák, de mindegyikben teraszon és kirakatban volt élet, nő és férfi, kávé és sör, ahogy az jellemző.

És bár erre (Opatija irányába) tovább kitartott a kocsmavilág, mint keletre (Crikvenica irányába), egy idő után itt is minimumra csökkentek és csak váratlan mutáns egységek bukkantak fel itt-ott, mint benzinkúti kocsma, egy narancssárga büfékocsi vagy családi házas utca szőlős kertjeinek árnyékában egy sehonnani bádog büfé Ozujsko sörrel. A vendéglátás csak ott lendül fel újra, ahol az ipari kikötős partszakaszt újra leváltja a strandvilág.

Kitartásom jutalmául a megcélzott futótávom végén, még fenn a lakóházak között ott várt egy helyi kocsma, a Caffe Bar Rivijera (7. fiumei állomásom). Ez egy szomszédsági, közösségi kocsma volt, laza és otthonos, egyszerű ipari sör választékkal. Akkor kezdett épp szépen feltelni a péntek délutánról estére, főleg férfiakkal,  de azért nők is akadtak:

A meg-megszakadó strandos partszakaszok még szeptember végén is nagyszámú látogatót vonzottak, de a vendéglátás ehhez képest nagyon gyér volt.

Alig pár jégkrém és alkoholbüfé többszáz méteren. Ekkor kajára utazva, kivételesen pont az bosszantott, hogy inkább csak itatót találok (abból se sokat). Horvátország ebből a szempontból rosszabb Magyarországnál, mert azokban a kocsmákban, ahol cigizni szabad, nem szabad még rágcsálnivalót sem árulni, nemhogy melegszendvicset vagy bármilyen kocsmakaját.  A mérleg pedig a cigizésnek kedvez, jócskán!

Miután nehezen, de betevőhöz jutottam, már szívesebben fedeztem fel a következő valósággal ellenállhatatlan kocsmát. Az SRD Kantrida (8. fiumei állomásom) egy elkülönülő kis kikötő belső frontja és teraszos gazdálkodósan mutató csónakház-ültetvények között bújt és egészen nagy vegyes közönségnek terített meg.

Főleg a yacht tulajdonos korosztály ivott itt az egyszerűbb kocsma ellenére, és bámulta a kis motorcsónak és jachtkikötőt. Valaki vélhetően azért, mert ott volt jachtja, valaki meg talán mert innét volt a legkönnyebb elképzelni hogy van, velem együtt néhányan pedig biztos a jachtoktól függetlenül is. Amúgy kellemes vízparti hely volt, egy horgászklub külvilágra nyitott kocsmája sok serleggel, alapitalokkal és jófej pultos lányokkal.

Fiume kocsmaélet szemelvények

Fiumében is sokféle kocsma van. Nem olyan természetfelettien sok, mint Zágrábban, de még így is bőven elég, és főleg dicső, hogy kis területen sokféle leledzik. Ráadásul eddigi benyomásaim alapján nem is úgy van itt, hogy a belvárosban csak menő egységek vannak, és kicsit kijjebb csak jellegtelenek. Van a belvárosban is pár egyszerűbb kiskocsma is, ahogy a főcsapáson kívül is találunk karakteresebb egységeket, de azért a feltételezhető tendencia itt is kirajzolódik, csak nem durva képregényes kontúrral.

Igazán lepukkant kocsmát nem nagyon sikerült találni. Kívülről talán kettő alatt rezgett a léc, hogy kvalifikáljon az igazán aljas színvonalba, de azokban még nem jártam, hogy bizonyíthassanak! A fenn említett kaja VAGY cigi szabályozás nagyon ritkává szorítja vissza a kocsmakaját. És egyértelműen úgy tűnik, hogy az egyszerű kocsmákban többen voksolnak a dohányozásra. És mivel kocsmákból teszem a megfigyeléseim jelentős részét, nekem úgy tűnt, mintha eleve többendohányoznának mint Magyarországon, alsó hangon a vendégek több, mint fele.

Ezzel együtt ezek az egyszerű kocsmák többségében tisztábbak és jobb állapotúak a magyar egyszerű kocsmáknál a WC-k, a burkolatok, a bárpultok tekintetében is, több van közülük frissen tartva stilisztikailag, és némelyik egészen eredetien is, általában nem kirívóan, de azért sajátosan, pl. színek vagy a felületek mintázata tekintetében.

Ezek a kocsmák is a jellemző magyarországinál nagyobb társadalmi merítéssel működnek. Hamarabb nyitnak, hamarabb van bennük élet, és több nő fordul meg, és több kávé, víz és üdítő fogy. Látszólag nem is annyira feltétel, hogy mindenki alkoholt igyon itt, mint az, hogy egy asztalnál legalább egy vendég dohányozzon. De ez puszta megfigyelés, nem pedig vezetett statisztika!

A hétvégi estéken nyüzsgött az élet az utcán, a téren a szeptemberi Fiumében:

Péntek-szombat éjjelre a magyarnál is nagyobb kocsma-metamorfózist tapasztaltam. Nagy számban telnek fel a csendes nappali kocsmák kiöltözött, a napközbeninél nagyobb arányban fiatal vendégekkel és változnak házibuli, minidiszkó jellegűvé. Sok helyen nagyon hangos zenével, akár futkosó fényekkel, lejjebb vett világítással, táncolókkal, kurjantókkal. Hogy a horvátok szeretnek és tudnak mulatni, azt itt is igazolódik ilyenkor.

Aki jó hatásfokkal, spontán akar kocsmázni Fiumében, a belvárosban bolyongva is simán megteheti. Mindenütt nő! És mindenütt találni valami ezért vagy azért érdekeset és általában a stílusok között is lehet válogatni. Pečine városrész irányába (Crkvenica felé keletre) egyelőre nem ajánlom már messzire menni a következő hely reményében. Ahol elhagytátok a csatornát, a kikötő környékén még lesz egy-kettő, de a felüljárón már ne menjetek át ilyen céllal.

Kisüzemi sörből véletlenszerűen jóval kevesebbet találni, mint Zágrábban. A Trsaton lévő fenti Beertiján kívül erre ajánlom a belvárosi Harat’s Pub Rijeka új ír kocsmát (ez is hálózat – 10. fiumei állomásom), ami helyi sörből is nagyot villant,

és a Bard Celtic Café (9. fiumei állomás) mutatós „barna kocsmát”, ott jó a választék,

a színháznál mellett található igényes King’s Caffé Food Pub (1. fiumei állomásom) pedig még saját főzettel is rendelkezik. És kifejezetten isteni is ez a lagerük, a Perun, én kétszer is ittam:

és van egy a saját márkás helyi kisüzemi söröző is, a szintén félhomályos hangulatú Flumen Pub (2. fiumei állomásom). Ők többféle típust is főznek (pl. vörös ale, hoplager). Gordannal az első napi idegenvezetőmmel vagyok látható a képen, már amennyire láthatóak vagyunk:

Horvát gyári söröket mindenütt kapni, főleg az elterjedt Ozujsko, PAN  és Karlovačko márkákat, ritkábban ezek csavarosabb variánsait. Negyedik vissza-visszatérőként az ütős Tomislav fordul előt. Aki mindenhol cseh sörre megy, Staroprament gyakran találhat. Valahogy becsben tartják, kiemelten ajánlják, pedig ugyanúgy a Molson zágrábi utángyártása. Import nagyüzemi márkákból sok izgalmas nem jellemző. Ami Magyarországon nem kapható az leginkább a Nikšićko montenegrói sör, ami engem nem tett különösen kíváncsivá. A fenti Beertija viszont ebből a szempontból is átfogja a tágabb környéket, és nagyüzemiből is megtalálható több környező ország márkája.

A városnak van saját söre is, a Tars. (Kaltenberg Adria termék). Ha csak valaki nem gyűjti úgy a városok sörét, mint a hűtőmágneseket, akkor viszont nem ezt ajánlom. Alap-lager íze volt:

A fröccsöt ismerik és használják, alapból 1-1-es arányban és magyar középkocsmás árnál kicsit drágábban mérik, nagyjából 10 kuna átlagáron (kb. 460 Ft).

Ezt az utolsó bekezdést hangulatba hozásnak és előzetesnek szántam, a következő fiumei írás csak a kocsmavilágról fog szólni, ott még jobban belemegyek az egyes kocsmák, szokások és alkoholfajták boncolgatásába. Lesz még miről beszélni!

Remélem addig is a városhoz sikerült nagyobb kedvet, ihletet kapni.

Aki tömegközlekedéssel menne: Budapest>Fiume egy út akár 6000 Ft-ból!

(ez a bekezdés 2018 októberi infók alapján íródott.)

Érdemes nézegetni telekocsi oldalak közül az oszkar.com és a blablacar.hu és külön a blablacar.hr linkeket (az utóbbi kettőt külön-külön is, mert egy regisztrációval akár különböző találatokat hoz fel.) Én például egyszer Miskolcról Fiumébe tartó telekocsi sofőrrel utaztam csak Zágrábig. Ezek fellelhetősége és ára azonban egyedileg változik.

Busszal és vonattal a legjobb kombináció, amit találtam: Ha sikerül előre helyszínen megvenni Budapestről vagy valamelyik köztes állomáson (LINK), a napi kétszer induló zágrábi vonat kedvezményes 9 eurós jegyét, akkor a legjobb Zágrábig menni (ha minden jól megy, kevesebb, mint 6 órás út, Nagykanizsáról 3 óra se.), majd ott Flixbusra szállni Fiuméig (kb. 2 óra, 45 perc az út), amiből pl. aznapi foglalással akár több 2900 Ft-os járatot is lehet találni. (ez is változó, de nem durván). Így a teljes út ki jöhet nagyjából 6000 Ft-ból. A Flixbus közvetlenül is megy Budapestről Fiumébe, de összevetve az árakat az csak magában rosszabb üzletnek tűnik a fenti kombinációnál. Arról nem is beszélve, hogy a fővárosban, Zágrábban meg lehet állni, ami szintén egy figyelemre méltóan impulzív város, Kocsmaturista szempontból is álomszerű! Lesz is róla beszámoló!

További tipp a Vonattal Európában blog szerkesztőjétől, Dávidtól, hogy a zágrábi vonaton, aki konnektort szeretne, az egyelőre a 424-es kocsiba kérje a jegyet. Nyáron (2018-as példa szerint június 21-augusztus 31) közvetlen Budapest-Fiume vonat is.

 Fiume, Rijeka, visszajövünk!

Köszönöm Gordan Staničnak a körbevezetést, a városi meséket, és a közös kocsmázást.

Köszönöm Katona Csaba (ezúttal nem sör)történész barátomnak az apropót, hogy a nagyszerű érzés, sőt príma Rigó Jancsi prímás előadásával apropót és ötletet adott Fiumébe visszatérni. Itt el is árulom, hogy kicsit csalás és ferdítés a cikk címe, csak mivel ez egy visszatérő elnevezés a Kocsmaturistán, ezt használtam. De pont Fiume volt az utolsó város 2015-ben, ahol még átalakulás előtt jártam, mert utána Opatijában megfogant a Kocsmaturista tudat. Olvassátok itt:

AHOGY KEZDŐDÖTT: Az 1. nulladik állomás – Maxi Bar, Opatija, Horvátország

Ha budapesti, magyarországi és európai kocsmatúrával egybekötött városfelfedezések, kocsmaélet és kocsmakultúra beszámolóit olvasnátok rendszeresen, akkor a Kocsmaturista Facebook oldala itt követhető: www.facebook.com/kocsmaturista

A kapcsolódó Facebook csoporthoz itt lehet csatlakozni: www.facebook.com/groups/kocsmaturista

Folyamatosan várom az ötleteket, javaslatokat a meglátogatásra érdemes kocsmákról, izgalmas kocsmaélettel rendelkező városokról, környékekről vagy arról, hogy ti miről olvasnátok szívesen! Írjatok a kocsmaturista@kocsmaturista.hu-ra.

Rijeka a Kocsmaturista térképen:

Előző inkább képes beszámoló Fiume első benyomásairól:

Helikopter nélkül Fiumében – 1. nap – #NEMKOCSMA @Rijeka, Horvátország #képesposzt

The post Fiume első látásra: A város arcai, Halpiac, Trsat hegy és vár, Kantrida strand, kocsmaélet @Rijeka appeared first on Kocsmaturista.

Miről szól a népszavazás?

Tárgyilagosan idézem: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros VII. Kerület Erzsébetvárosi Önkormányzat Képviselő-testülete Budapest VII. kerület Károly körút – Király utca- Erzsébet körút – Rákóczi út által határolt területén, ÚGY SZABÁLYOZZA AZ ÜZLETEK NYITVATARTÁSI RENDJÉT, HOGY A VENDÉGLÁTÁST FOLYTATÓ ÜZLETEK 24.00 ÓRA ÉS 6.00 ÓRA KÖZÖTT NEM TARTHATNAK NYITVA?”

Ez teljesen tiszta kérdés. Még a témákban újaknak is könnyen kitalálható, hogy egy lakóövezetben kialakuló bulinegyed milyen megütközéseket okoz az ott lakók mindennapi életében. A legkézenfekvőbb zajon túl további vádpont az itt keletkező szemét, a gyakori utcán vizelés és a turistákat megkörnyékező alvilág is.

Kik állnak szemben?

A fő kérdés nem is az, hogy a foglalkozás a témával jogos-e, hanem az, hogy megfelelően képezzük-e le fejben a frontvonalakat. Ott vannak a szegény lakók és szemben a gonosz turisták és bulizó fiatalok, akik velük nem törődve, ne adj Isten direkt az ő kárukra hangosan jól érzik magukat hajnalig? És az utóbbiak mögött az ebből profitáló vendéglátók egy szemétdombnyi bankón tenyerüket dörzsölve, mosolyogva nézik hogy pusztítják el hadseregeik a környéket? Ha ennek a képzelt feketének és fehérnek a sakkjátszmájára vagy halálos küzdelmére vagy kíváncsi, akkor nem érdemes továbbolvasnod! Ha érdekel az összkép továbbárnyalása, akkor tarts velem és nézd meg lejjebb, hogy miről beszélgettünk az Éjszakai polgármesterrel!

Bulinegyed, mint szitokszó?

A bulinegyed kialakult és elneveztük. Egy új lakáskeresőnek már fel lehet tenni a kérdést: akarsz a bulinegyedben lakni? Sokan mondanák, hogy nem. Ám ha eleve a lakhelyed köré nőtt, alád épült és azóta mint egy parazita éli a saját életét, akkor lakosként könnyen tekinthetsz rá úgy, mint a környék elrákosodására. Ez érthető! A túloldalról viszont a bulinegyed jelenség a mai világban része egy nagyváros kultúrájának, virágzásának, fejlődésének. (Azt később érintjük, hogy ez valóban olyan romlott dolog-e, mint néhányaknak hangozhat). Valahol nálunk is ki kellett alakulnia, és Budapesten a 2000-es évek környékén pont itt alakult ki.

FONTOS: a részlegesen ellenségképpé tett, egy masszaként kezelt bulinegyedeknek is vannak minőségi szintjei, és állítom, hogy Budapesten összességében egy pozitív, színvonalas és változatos bulinegyed alakult ki. Van karaktere, és jelentős felületen villant vonzó kreativitást.

Az El rapido régiség bazár, mexikói étterem és kocsma egy részlete

Hány látogató megy végig csodálkozó szemmel naponta a Szimpla kert romkocsmán és viszi általa még jobban a hírét Budapestnek? Nyilván bőséggel vannak olyanok is, akiknek a nemzetközi viszonylatban olcsó alkohol a főemlék vagy már az se, de ez egy másik kérdéskör. Az viszont nem véletlen, hogy nem a legolcsóbb ivóink telnek meg legjobban turistákkal, hanem az érdekesebbek.

Múltkor kísértem egy olasz srácot három estén át Budapest kocsmáiban. A végén így nyilatkozott: Budapesten az a jó, hogy a kocsmák nem csak kocsmák. Mindenhol van valami a szemnek. A kocsmák látványosságok is. Mindegyik különleges és saját stílussal bír. – Ez szerinte Olaszországban jóval kevésbé jellemző. Kihívásnak éreztem, hogy mutassak neki egy jellegtelen kocsmát, hogy lássa, hogy olyanunk is van.

Önmagában azt kockára tenni, hogy a büszke romkocsma jelenség összetapadt Budapest nevével, hogy fővárosunk a múltján és annak emlékein kívül valami újtól is neves a jelenben, biztosan kevesebben akarnák, mint „szimplán” megoldást a problémára. Kár lenne elvetni azt, hogy létezhet „kettő az egyben megoldás”, ugye? Ezt szorgalmazza az Éjszakai polgármester.

Hú, mi az az Éjszakai Polgármester?

Az Éjszakai polgármester (Night Mayor Bud) egy nemzetközi szinten már működő szerveződés, ami sok külföldi országban sikerrel operál. A célja az, hogy az önkéntelenül, de elkerülhetetlenül létrejövő ellentétet egy nagyváros éjszakai élete és lakossága között mindkettő fél megelégedettségére simítsa el és fenntartható állapotot hozzon létre. A magyarországi non-profit szervezet 2017 őszén alapult. Több neves vendéglátós is csatlakozott, akik többek között a következő helyek üzemeltetői: a Szimpla Kert, a Krak’n Town, az Élesztőház, a Spílerek, az Akvárium Klub, A Grund, a MÜSZI és a Budapest Park. 

Én az Éjszakai polgármester projektvezetőjével, Német G. Dániellel beszélgettem.

Ő fenntarthatósági szakember, nemzetközi tapasztalattal, több országból életvitelszerűvel. Elmesélte, hogy a magyarországi non-profit egyesület egyelőre három belső kerület (VII., VIII., IX.) vendéglátói képviselőit tömöríti. Cél, hogy rövid idővel nagyjából ötven szereplőssé bővüljön a projekt. Érezhetően nem csak egy hangzatos, mutiba készült showműsorról van szó, hanem tényleges hitvallást és cselekvést takar a név. A fenti problémákat egyesével vizsgálják és megoldásokkal pályáznak. Szlogenjük: kulturált éjszakák és éjszakai kultúra.

Talán azt a legfontosabb megérteni, hogy a bulihuligánok viselkedése, éjszakai ordítás, szemetelés, utcánpisálás az a „jó” vendéglátósoknak se öröme. Ennek fenntartása nem hogy nem céljuk, hanem ennek megváltoztatása pont, hogy az ő küldetésük is. Dani szerint ennek a megértése csak a felek közötti párbeszéddel jöhet létre, és a vendéglátósoknak és a lakosságnak nem egymással kellene harcolni, hanem összefogni és szembeszállni a valódi problémával, ami mindnyájukat érinti.

Azt a nem megoldást viszont nem tudják támogatni, hogy minden hely egyöntetűen függetlenül a jellegétől, a minőségétől, a már megtett biztonsági intézkedésitől egyformán zárjon be éjfélkor!

– Az éjszakai élet fontos része a turizmusnak, anélkül nincs város – mondta Dani.

A minőségbiztosítás, mint alternatíva?

Kiemelten fontos, hogy az Éjszakai Polgármester külföldön már bevált példákat készül Magyarországon gyakorlatba iktatni és nem a nulláról kell kísérleteznie. Dani kiemelte, hogy ők nem egy kocsmáros lobbitársaság. A céljuk egy magasabb színvonal megteremtése, egy olyan akár „lematricázható” minőségi vendéglátásé, ami összhangban működik a környezetével.

A gyakorlatban ez olyan követelményeket feltételezne, mint jó hangszigetelés vagy hogy kötelezően engedjék be az utca emberét WC-re. Minél kevesebb hulladékkal dolgozzanak! Ne legyen például felesleges szívószál és csak lebomló, környezetbarát poharat adhassanak ki elvitelre!

A projekt része lenne továbbá a köztéri WC-k elhelyezése, illetve az éjszakai házirend kialakítása, amit a nulláról kellene elültetni az ideérkező turisták fejébe, a reptértől kezdve a szállodán át a kocsmáig mindenhol kezdeményezően képviselni. Kocsmai szinten kísérleteztek már ezzel. Dani arról számolt be, hogy a külföldiek egész jól fogadták ezt, még a leghangosabbak is megértették az összefüggést: ha így viselkedsz, bajba sodrod a helyet, ahol iszol és esetleg be kell zárnia. Ha tetszik, ahol vagy, ne csináld! – A helybéliek ellenben többször „ki vagy te és miért szólsz bele” hozzáállással reagáltak.

Nem csak a turistákkal van a baj

A népszavazás híre óta én magam is kiélezett figyelemmel nézem azokat a jeleneteket, amik problémásnak számíthatnak. Amikor éjjel 21:00-3:00 között járkáltam a bulinegyedben, véletlenszerű mintavételezések alapján kevés kirívó jelenetet tapasztaltam. Bár hallottam, hogy 6:00 körül rosszabb lehet a helyzet. Az én idősávomban ketten pisiltek az utcán, és két ordítást hallottam – mindkettő pont magyar volt. Fordítva sem akarok általánosítani, de a turisták visszaszorítása nem feltétlen oldja meg a helyzetet, hiszen a hazai társasági italozók is tömeget képviselnek, és a lehetőségeik csökkentésével az igényük nem változik meg, csak más felületeket keresnek a kiélésére.

A csendrendelettől rosszabb is lehet a helyzet

Dani elmesélte, hogy nemzetközi tesztek alapján a homogén csendrendelet sosem vált be. Akárhol alkalmazták, végül mindig visszavonták. Ha a helyek tömegesen egyszerre zárnak be, akkor a vendégseregek egyszerre tódulnak az utcára, és az utca olyan lesz, mint a Sziget Fesztivál. Ez még sokkal nagyobb zajjal jár. És nem feltétlenül fognak az emberek hazamenni ekkor. Sokan az utcán maradnak. A zaj, amit a bulinegyedben tapasztalnak a lakók, nem feltétlen az akár hangszigetelt kocsmákból megy fel a lakásba, hanem a vándorláskor, amíg az emberek kinn vannak az utcán. Dani szerint az éjfél utáni kocsmahiány jó eséllyel inkább házibulikba, egyúttal lakóházakban hangoskodásra késztetné a kocsmában gyűlő fiatalokat.

A 80-20 szabály itt is érvényes

Dani fejstatisztikája alapján a turisták 80%-ával nincs probléma, a vendéglátóhelyek 80%-ával nincs probléma, de a 20%, a leggyengébb láncszemek vizes lepedője lenne ráhúzva mindenkire. Egyformán bűnhődne ugyanaz a hely, ami már eddig is sokat tett, hangszigetelésbe invesztált, biztonsági őrt alkalmazott, stb., mint az, ami „szemetül működik”. Dani támogatja, hogy legyen észszerű szabályozás és aki nem tud a szabályok szerint játszani, az zárjon is be! Szerinte is kell bezárni vendéglátóknak. Nem feltétlen az a megrendítő, hogy a minőségtelenebbek elvéreznek, inkább az, hogy a jó helyeknek is meg kell húzni a nadrágszíjat.

Minőségugrás helyett színvonalesés?

Az éjfél után kieső bevételt a túlélőknek is ki kell gazdálkodnia valahogy a túloldalon. Dani leginkább azt feltételezi, hogy vissza kell szorítaniuk a költségeiket, és a spórolás olyan intézkedésekkel járhat, mint hogy le kell építeniük a személyzetüket és a közvetlenül nagyobb bevételt nem, de akár plusz költséget jelentő minőségi programokat. Pedig ezek a programok azok, amik minőségibb réteget hoznak a vendéglátásba. Pedig a bulinegyed dzsentrifikációja már megindult. A folyamatok maguktól mennek végbe. Egyre színvonalasabb helyek nyílnak. Az igazán csak kocsmás zóna behatárolhatóbb, mint a népszavazás által egy kalap alá vett terület.  Saját megfigyelésem, hogy Kazinczy utcai kocsmabezárások után újra nyitott helyek szinte mind gasztróvonalon reinkarnálódtak és a korábban kocsmautca egy gasztróutca arculatát kezdi magára ölteni. Hat új vendéglátóból öt jobban ételre épít. Hasonló példa, hogy a Dob utcában is már éttermek nyitnak vagy ahogy a Wesselényi utcai Szóda először részben, majd egészben átalakult a Gettó Gulyássá. Ennek az automatikus fejlődésnek az ívét is megtörné egy drasztikus korlátozás.

Jó, de ki nem sz@rja le?

Mielőtt még áttérnék én is abba, hogy a lakóknak a vendéglátás, a turizmus érdekeit, pláne mások egyéni érdekeit kellene nézni a saját helyett / mellett, szívesen tanúsítok megértést, mert jut. Olvasom és hallom gyakran, hogy felemelkedtek a négyzetméterárak, adják el a lakásukat és menjenek és vegyenek máshol kettőt és örüljenek. Logikus példa, de én is tudom, ki szereti, ha más mondja meg, hogy mit csináljon vagy hogy érezze magát? Ki szereti, ha elűzik a szeretett környékéről? Ki szereti ha komfortérzetét korlátozzák? Nem másnak kell szívességet tenni, megérteni kell, egyéni hatásvizsgálatot végezni. Amit valahol elveszünk, az valahonnan hiányozni fog. Nem az lenne az eredmény, hogy egy csapásra megváltozik minden, és nem csak előnyöket fog hozni. Ha hosszabb távon a turizmus visszaesésével fog járni, akkor ahogy a nemzetközi példák is mutatják, fentről is visszavonulót fújhatnak. Dani elmondta, hogy a problémával előbb szembesült és a megoldásban elöljáró városok végül mind visszavonták a csendrendeletet. Nekik ki kellett próbálni, hogy tudják, hogy nem működik, nekünk nem muszáj.

Nem velünk történik először! Nem egy esetleges budapesti sajátosság ez. A turisták szabadságon vannak nagyvárosokban és igenis akarnak éjfél után szórakozni. A VII. kerületi lakossággal először történik, de a világ már taposott utat a fejlődéshez. Egy fejlődő nagyváros ne szolgáljon ki valamit, amire amúgy van igény? Ugyanúgy nem hangzik jó megoldásnak, mint az, hogy kiskirályként szolgálja ki azokat, akik itt hagyják a pénzüket. Meg kell találni és alkamazni a kulturált megoldást. Gyerekcipőben járunk a kérdésben, ez nyilvánvaló. Senki nem hibáztatható azért, hogy egy új helyzetet nem kezeltünk elsőre jól. Ez együtt jár azzal, hogy Budapest nagyvárosiasodik – ezt jól kell behangolni, és nem huszárvágással kinyírni.

Dani: Most még van kivel beszélgetni és megoldást kitalálni vendéglátói oldalról, de ha bezárnak a mostani helyek és új vendéglátósokkal kezdik újra és meggyengült túlélőkkel, akkor visszakerülünk a folyamat silányabb szakaszára és onnét kell újrakezdeni és a problémák is korábbi pontról indulnak újra.

A többet költő turisták jövője

Gyakran lehet olvasni, hogy a többet költő turistákra lenne jobban szükség, akik a vendéglátás magasabb tartományaiban vesznek részt. Ezt nehéz elképzelni a gyakorlatban. Mintha a bulituristák eddig a más típusú turisták elől vették volna el az amúgy korlátolt budapesti férőhelyeket? Ellenkezőleg, a buliturizmus közvetett hatásai (is) Budapest egyéb értékeit is nagyobb nemzetközi fókuszba helyezték. Évek óta nagyon gyakran beszélgetek külföldiekkel, akik a legalját kivéve, mind elmennek a fürdőinkbe, megkóstolják a nemzeti ételeinket, megnézik a Várat, a Bazilikát, a Hősök-terét, sőt a Vajdahunyad várát és a következő kocsmán kívül további kulturális programra, étteremre is tippet kérnek. Később felnőtt(ebb)ként térnek vissza vagy jövőre a szüleikkel, gondolván, hogy Budapest nekik is tetszene. Nagyon sok a remek történet.

Miért a turizmus egyik formájának a visszaszorítása nyitna nagyobb teret a másik formájának? Az is fejlődik, építkezik, felkészül, és eredményeket mutat fel. Ráadásul például a Szimpla kertben, ami – ki nem hiszi  járjon utána – példásan kulturált nemzetközi szórakozás központja, egyre több középkorú és idősebb vendég is tetten érhető. Nekem látványos a pár évvel korábbihoz képest. A fent említett újonnan nyílt színvonalasabb egységek pedig eleve vegyesebb közönséget inspirálnak.

Az egész napos közösségi helyeké a jövő

Dani szerint megfelelő irányítás mellett minőségibb kultúra jön létre. A legnagyobb sikert Amszterdamban az egész napos közösségi helyek programjának licence hozta. Egyértelmű összefüggéseket mutattak ki az intenzív éjszakai élet és az innováció között. Az éjszakában a közönségek működnek. Itt jönnek össze az emberek sablonoktól függetlenül és lehet innovatív dolgokról beszélgetni – mondta. Ha ugyanez a hely nappal is rendelkezésre áll, napszaknak megfelelő szolgáltatással, akkor az éjszakai vendégek nappal is szívesen visszatérnek. Erre jó példa már most a Madách utcában a Központ.

Az éjszakai helyek nappali szolgáltatásainak, minőségének, tágabb közösségi térré alakulásának fejlesztési ideje részletekben már Magyarországon is elkezdődött. A már ismert romkocsmabéli vasárnapi piacokon túl, megtudtam, hogy például nyugdíjas kedvezmény is jár a Szimpla kertben. Sőt volt már kutyavásár is, mégse Buda. Ugyanígy biciklis programokat is szerveznek. A Budapest Parkban egészen sikeres szelektív hulladékgyűjtést vezettek be. A Grundon nappal gyerekprogramokat tartanak vagy előadások önismeretről, pszichológiáról, környezetvédelemről és fenntarthatóságról.

Zárszó, de még nem záróra

A változás megérett. Nem is próbálom megmondani, hogy ki mit csináljon. Nyilván a hozzáállásom nem pártatlan, ez biztosan érezhető, de remélem elvakultan elfogultnak sem tűnik. Abban is bízom, hogy hangosan gondolkodva vagy az Éjszakai polgármestert közvetítve tudtam a témát új megvilágításba is helyezni. A megoldás időszerű. Jó tudni, hogy elindult Budapesten is egy olyan kezdeményezés aktívan, ami külföldön már sikereket ért el. Legyen jó a vége!

Köszönöm Szűcs Péter szepének CIKK (Labor – CIKK), hogy összehozott az Éjszakai polgármesterrel

Az Éjszakai polgármester honlapja: http://nightmayorbud.hu/

Ha budapesti, magyarországi és európai kocsmatúrával egybekötött városfelfedezések, kocsma-élet és kocsmakultúra, kocsmakaja kultúra beszámolóit olvasnátok rendszeresen, akkor a Kocsmaturista Facebook oldala itt követhető: www.facebook.com/kocsmaturista

A kapcsolódó Facebook csoporthoz itt lehet csatlakozni: www.facebook.com/groups/kocsmaturista

Folyamatosan várom az ötleteket, javaslatokat a meglátogatásra érdemes kocsmákról, izgalmas kocsmaélettel rendelkező városokról, környékekről vagy arról, hogy ti miről olvasnátok szívesen! Írjatok a kocsmaturista@kocsmaturista.hu-ra!

TÉRKÉPEN A KOCSMATURISTA MÁR MEGÉNEKELT HELYSZÍNEI:

The post Mielőtt a budapesti bulinegyedről szavaznál! – Találkozás az Éjszakai polgármesterrel appeared first on Kocsmaturista.

Az altémák címei segítenek kiválasztani az érdekes témarészt.

Minden út Puglia kocsmáiba vezet?

Több ihletésem is volt Pugliába menni. A budapesti Pizzica pizzaszeletbáros Enrico például kitörő lelkesedéssel és jobbnál jobb képek mutogatásával mesélt eredeti otthonáról, Leccéről „műhelyének” küszöbén. A ravaszt viszont a magyar származású Rosa kedves meghívása húzta meg, aki Molfettában él a családjával. Útra szálltam.

A repülő Budapestről Bariba megy, ami a régió központja és legnagyobb városa (kb. 325.000 fő). Főszezon után 14.000 Ft-ért is lehetett oda és vissza repjegyet találni a Wizz Airnél. Ekkor utaztam másodszor csak hátizsákkal. Ahogy Nápoly esetében már begyakoroltam, nem terveztem meg semmit, csak az első éjszakáról tudtam biztosra, hogy Molfettában, Rosáék barátjának, Maria Teresának kényelmes és otthonos Piazetta B&B rezidenciájában töltöm, a város közepén.

A többi város esetében hagytam, hogy a szimpátia, a történések és a hallomások vezessenek az utakra. Ugyanúgy benne volt a pakliban, hogy akár minden éjjel más városban leszek, mint az, hogy leragadok egy helyen egy hétre. Végül a négy város, amit meglátogattam:

Molfetta,

Lecce,

Brindisi

és Bari voltak:

A régi pugliai kocsmák külcsínje

A négy város nagy hasonlóságokkal és sok kis különbséggel kirajzolt egy meghatározó pugliai arculatot. Óvárosok, templomok, andalgó emberek, nyugodt tempójú, mégis élénk utcaképek, színes kocsmák. A kocsmák elég nagy része őrzött errefelé régies hangulatot. Meglepő eklektikával vegyítették a márványpultos, vöröses-barnás faanyag-használatú, fém díszítőcsöves, nagy kávégépes olaszos kocsmaélményt és az akár strandbüfés, vasúti utasellátós atmoszférát.

Bar Biffi, Lecce

A kocsmamodernizmus jegyében a friss kocsmák itt is új arcot kezdtek ölteni. Volt néhány kreatív példány, ami kapaszkodott az olasz hagyományokba is, például a bari-i Ciclatera sotto il mare (=tengeralatti kávézó), ami a kotyogós kávéfőzőkre építette fel a megjelenését: falról lógtak, vázaként használták őket vagy azokban hozták ki az evőeszközt. A ciclatera egyébként helyi tájszólással a kotyogós kávéfőzőt és a kávézót is jelentheti.

Emellett sok volt az újhullámos, kevésbé fantáziadús kocsma is, amik gyakran a ma már kifutóbb Ikea-indusztriál-minimál palettáról rendezkedtek be, és amikhez igazi színt csak a vendégek forgataga adott. A fiatalok azonban büszkék voltak ezekre a kocsmákra, a korral haladást jelentették számukra, szemben az általuk ódivatúnak talált régi olaszos kocsmai stíluselemekkel.

A pugliai kocsmaélet és kocsmakultúra

Esténként, éjszakánként hatalmas élettel lehetett találkozni a pugliai kocsmák környékén. A vendégek fesztiválszerűen az utcán csoportosultak. Benn csak azok ültek, akik épp tányérból ettek meg azok, akiknek már csak „ott jutott hely”. Az ülőhely a teraszon egyáltalán nem feltétele a dél-olasz kültéri kocsmázásnak. Simán tömeges állófogadást rögtönöztek az utcán.

Nem hangosabbak, mint máskor, nem hangosabbak, mint a TV, nem hangosabbak, mint egy idős olasz asszony mediterrán álma. Úgy tűnt, mindez a szomszédokat nem is zavarja annyira. Persze az ébrenlét az olaszoknál legtöbbször egyenlő a társasági élettel és csak az alvás magányos tevékenység. Valószínűleg, az a néni, aki épp feletted pörölne az ablakból, inkább kinn ül egy padon, sőt akár a magával vitt(!) székén valahol egy térrel odébb maga is, és szabad ég alatt pletykál a kortársaival, míg bele nem álmosodik a hajnali egybe, így könnyebben békén hagy a kortytársaiddal. A korosztályok nem különülnek el errefelé élesen, szorosan egymás mellett léteznek és mindig emlékeznek és emlékeztetik egymást arra, hogy ilyenek voltunk, olyanok leszünk.

Kiszolgálás oldaláról pedig általánosan szuper-kedvesség és őszinte, mélyre menő érdeklődés a jellemző. Magyar szokásokhoz képest sokszor már nyomozóként hatóan kérdeznek a betérők történetéről, életük hátteréről. Valamikor nem tudtam eldönteni, hogy én, a blogisztikus kérdezek-e többet tőlük vagy ők tőlem. A beszélgetés eleve mindenek feletti. Még a fizetés is várhat, ha érdekes a téma. Javaslom, ha fizetni szeretnél egy dél-olasz kocsmában, jó előre szólj, mert az sokkal sürgetőbb nekik, hogy a vendég időben megkapja az ételt-italt, mint az, hogy ők a pénzt. Ekkor már nem sietnek. A borravalót gyakran el sem fogadták, mosolyogva elutasították, sőt „antiborravaló” is visszatérő jellemző volt, miszerint ők adtak vissza tudatosan többet. Az ajándékozás, az emlékül adás tradíciója is nagyon erős. Egy csomó aprósággal, aláírt kocsmai ereklyével a táskámban tértem haza.

A pugliai kocsmák és környékeik harapnivalói

A főrendeltetés szerinti kocsmákban péksüteményt, jégkrémet, almát simán lehetett kapni a legváratlanabb helyeken, de a plüssjáték és a parfüm sem túlságosan döbbentette már meg a kocsmapolcokon a helyi közönséget.

A kocsmákból sok regionálisan (is?) jellegzetes péksütit sikerült megismerni, amikkel korábban Magyarországot és Olaszországot is vizsgálva csak a Pizzicában találkoztam idáig. Nagyon bírom, hogy Olaszország szinte minden táján másféle péksüteményekbe lehet botlani és részletes választékuk egyáltalán nem áll meg a globalizáció által nagyüzemben felkarolt pizzaszeletes, tramezzinis kínálatnál. A pugliai szortiment visszatérő szereplői többek között a panzerotto (balra fent, a kisebb), a fagottino (balra középen és alul – azt jelenti, hogy csomag), a rustico (jobbra). Az utóbbiból a leccei Bar Mireaban evett változat a jelenleg ismert legfinomabb péksütemény számomra.

Kelt tésztás, gyárilag négy darabra téphető. Többféle töltelékkel létezik, az enyém sonkás, mozzarellás, enyhén paradicsomszószos volt. Minden falat isteni puha, és az egészet áthatotta a nyúlós, szinte krémes sajt. Léteznek ezek pikánsabb és szolidabb változatokban, az óriásitól egészen a falatnyi mértekben és következetesen kaphatók kocsmákban! Egyétek! Persze, aki nem annyira kocsmás, az pékségekben (panificio) és cukrászdákban (pasticceria) is fellelheti őket, még nagyobb választékban is.

Amúgy a pugliai kocsmák között kifejezetten nehéz volt minden értelemben (kalória és pénztárca) könnyű falatokat enni. Alig találtam kisboltot. Az első salumeriás élményre is napokat vártam és talán csak kettőt láttam nyolc nap alatt a négy városban. A salumeriák – ahogy én ismerem őket – olyan tipikus olasz kisboltok, ahol a világ legtermészetesebb dolgának veszik, hogy azért mentél be, hogy friss alapanyagokból szendvicset készíttess magadnak a pultból, és már nem is azt kérdezik, hogy mit kérsz, hanem mit kérsz bele. A bari-i salumeriámban épp elfogyott a péksüti és ezt katasztrófának fogta fel a boltos, kapott is a fejére az épp késő szállító.

Rosa szerint alternatívák lehetnek még pugliai kocsmák közötti könnyedebb falatozásra azok a pékségek, amik a hűtőpultból mindenféle hidegkonyhai terméket is árulnak, akár paradicsomos húsgolyót, salátákat vagy csirkefalatokat, de ilyen helyet ténylegesen csak Molfettában sikerült lokalizálnom.

A kocsmatúrák étkezéseit viszont semmi nem egészíti ki jobban, mint az itt is taroló aperitivo kultúra. Meghirdetett időpontokban egész tálnyi változatos falatkákat kínálnak nagyobb italok, pl. spritzek mellé, így jóval jutányosabbá téve az üzletet. 7 euróba került egy aperol spritzzel ez a jól megrakott tál:

Viszont röpke italokhoz is, mint a fröccs és a sör, mindig kedveskedtek valamivel, az alapot képező mogyoró, olívabogyó, chipstől indulva kiadósabb és örvendeztetőbb fogásokig is, mint foccaccia, rántott krumplipüré vagy egy kis hasáb rakott padlizsán.

Faros – kisüzemi söröző – Bari

Nagy felfedezésem a helyi sörrel szimbiózisban kipróbált puccia is. Tipizálhatóan pugliai, azon belül is főleg a Salentoi-i félszigetre jellemző szendvicsféleség, amit a parasztok kenyerének becéznek, szándékosan szósz nélküli, csak házi alapanyagokból készül, és a kerti zöldségek meg a juhsajt természetes lékibocsátásától mégsem száraz, harmonikus fogás. Egy minden elképzelhetőn túl hyperkedves, erre a profilra színtisztán felesküdött, harmadik generáció óta futó falatozóban kóstoltam meg, két salentoi kézműves sör kíséretében. Kiemelten ajánlom itt:

A pugliai kocsmák és a sör

Tartom, amit Bologna-ban és Padovában is megállapítottam: az olaszoknál olcsóbb sörözni, mint fröccsözni. Ínyenc kisüzemi vagy finom import gyári sörök kerültek általában annyiba, mint az alapfröccsök. Amúgy érezhetően olcsóbb volt az italozás, mint Bolognában. A kis üveges sör 2-3 euróért már nem számított ritkaságnak kocsmában sem. Akkoriban (2016 októbere) középúton tartott csak a helyi kisüzemi sörök látványos térhódítása. Néha találtam egy-egy jót, de nem akadt fenn maradandó kóstolás az emlékezetemen. Dél-olasz sörfőzdék helyett az olasz feltörekvő márkák inkább északról származtak. Az italprofilból sörre berendezkedett egységek közül több is jobbára nagyüzemit mért, németet, angolt, írt, belgát, amerikait. A náluk ritkább cseh helyett a dán egészítette ki érzékelhető mennyiségben ezt a nemzetiségi listát.

Környékbeli sörökből mindössze négyet sikerült megismerni, a Mandonion (Manduria), a L’aura Birra (salentoi) és Malatesta (2016-os kifejezetten Lecce megyei főzde) egy-egy sörét és a Terrona (Corigliano d’Otranto) két tételét.

Nekünk magyaroknak külön érdekes lehet, hogy Lecce környékén mennyi Dreher sört lehet tetten érni. Megint csak: hasonlóságokkal és különbségekkel. A címke narancssárgás-fehér, nem pedig zöld.

Az eredeztetés ősforrása ugyancsak Franz Anton Dreher és Dreher Antal és az egykor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó negyedik, trieszti Dreher sörgyár. A márka olasz vonalon a Heineken kezébe került, és mivel ma Milano mellett a pugilai Massafraban is gyártják, a környéken alapsörnek számít. Főleg Lecce volt tele Dreher márkás napernyővel kocsmák teraszain. Nem tudtál úgy 360 fokban körbenézni, hogy ne láss legalább egy Drehert ívó embert.

Olasz Dreherről való szakmaibb értekezést találtok a Kocsmablogon és a Sörbúváron is.

A megkérdezett helyiek amúgy nem tudtak a magyar Dreherről, és a Google képein ugyanúgy csodálkoztak a zöld címkén, mint elsőre én az övékén.

Olaszország eddig ismert négy fő-fősöréből errefelé a Bariban szintén gyártott Peroni uralkodott, aminek ezúttal extrább fajtáiba is sikerült beleszürcsölnöm. A Nastro Azzuro már kisebb mennyiségben, a massafrai gyártósorokon szintén készülő Birra Moretti pedig szinte egyáltalán nem tolakodott. Az utóbbinak egy Baffo D’Oro (=aranybajusz) nevű 0,66-os változatára egy brindisi-i kikötői étteremben bukkantam. A Forst-nak pedig a duplabak (barna) sörével, a Sixtus-szal találkoztam Bariban. Teljesen a nulláról ismerkedtem az ország egyik legrégebbi sörével, a Menabreaval Brindisiben. Az én inkább ale-es ízlésemnek annyira kiugró élmény egyik tétel sem maradt. Ezek közül a kedvenc végül a Forst Sixtus lett:

Alapvetően sok sörívó polgár színezte az pugliai látképet. Az „olasz nemzet egy boros nép” sztereotípiát az utcaképek nem igazolták kitüremkedően errefelé. Az elegánsabb éttermek teraszain is aranylottak a sörök, sőt elegáns, szoknyás-magassarkús fiatal lányok is rendre koccintottak korsókkal sütizős-kávézós bisztrók üvegablakai mögött is.

A pugliai kocsmák egyéb nedűi

Borokból helyiek lelkes unszolására a negroamaro (=kb. „fekete-keserű”) nevű helyi salentoi szőlőből előállított vörösbort kóstoltam. Az egyik leccei kis osteriaban (az olasz étteremrend harmadik szintje, nálunk nagyjából a kisvendéglőnek felel meg) egy félliteres kancsót pakoltak le mindössze 3 euróért a környékbeli jellegzetességekből válogatott ízelítőtál mellé. Kikerekedett a szemem. Az első korty még keserűségsokkal ért el, de utána itatta magát. Jó sokáig írtam felette a jegyzeteimet.

Ugyanitt ajándékoztak meg a fizetésnél egy édeskömény likőrrel, ami nagyon közeli rokona az ánizslikőrnek. Olaszul finocchionak hívják. Ha ízlik, akkor tudd majd, hogy hol, mennyire kiabálod hangosan ezt a szót, mert a szlengben fél-pejoratívan „homokost” is jelent egy azonos nevű San Fransisco-i melegbár örökségeként.

Egyéb rövidital-felfedezésem a Vecchio Amaro del Capo (=A főnök öreg keserűje), ami nagyon jól egészíti ki Gianni karakterét ezen a képen a Dall’Antiquario-ból Leccében.

A mi Unicumunk pedig még ennyire délen is rajtakapható a polcokon. Változik, hogy tudják-e róla, hogy magyar vagy sem.

Az örökbecsű kávé mellett népszerű élénkítő a kocsmákban a kávéhoz hasonló formában elkészített és kávéspohárban kínált ginseng. A Bar Mirea-ban, Lecce-ben nem engedtek mindkettőből rendelni egymás után, mondván, hogy túl erős lenne. Egy alkalommal csak egyiket vagy másikat isszák.

A pugliai kocsmák világa kimeríthetetlenül színes, változatos és mozgalmas, még többször visszatérek hozzájuk, mesélek majd egy-egy kiemelt példányról és külön a négy város kocsmaéletéről is.

Folyt.köv.

Hálásan köszönöm Rosanak és Gae-nek a meghívást, a vendégüllátást, Maria Teresanak pedig a molfettai szállást.

Ha extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Térképen a négy város:

Köszönettel fogadok TOVÁBB TIPPEKET, hogy legközelebb MELYIK PUGLIAI KOCSMÁBA LÁTOGASSAK EL, illetve hogy MELYIK OLASZ VÁROS KOCSMAÉLETÉT AJÁNLANÁTOK MÉG A FIGYELMEMBE!

Korábbi olasz Kocsmaturista témák gyűjteménye Bolognából és Padovából:

Bologna és Padova – Kocsmaturista Szöveggyűjtemény

The post Puglia, Dél-Olaszország 31 kocsma után appeared first on Kocsmaturista.

Szombat éjjel érkeztem, éjjel negyed 12-kor, mondhatni csúcsidőben. Legszebb pompájában láthattam. Pangó este után pillantottam meg, intenzív kocsmaélményre éhes egy napra padovai, messzi földi vándorként. A vendégek elektronfelhőként vették körül. Így festett:

Első blikkre felvettem az elképzelt törzshelyek listájára padovai befutóként. Azt is borítékoltam, hogy én itt ma este letáborozok, hiába mondták, hogy innentől végre sok lesz a kocsma a környéken. Az aznapi utolsó állomásomat is mindig felismerem. Az Al Buscaglione egyszerűen OLYAN volt: pezsgő, fáradhatatlan, sokféle vendéggel. Hasonló élmény, mint az Alto Tasso Bolognában, csak befogadhatóbb, átláthatóbb méretű.

Hülye szóval inkább „alteros” helynek tűnt, de a visszafogottan elegáns arcok ugyanúgy oldottan vegyültek itt fényes cipőben, ingben vagy magas sarokban, vasalt hajjal a színes frizurás társaik, a piercingek és a kapucnik között. A belépés utáni első benyomásom az volt, hogy nagyon piros a hely. Így is emlékszem rá, egy nagy pirosságként.

A pulton jól beváltan, kanállal lehet szedni a mogyorót. Oldalt kis hűtőpultban guszta szendvicsek, pizza és falatnyi édességek sorakoztak. Presley lógott a pult felett. Mármint nem az élő, nem is az elhunyt, hanem ez a kis műanyag:

Hosszúlépést kértem elsőnek. Az már alap, hogy jegesen és citromosan érkezett, de ebbe még vermut szirupot is raktak.

Az olaszok nem tudtak kifogyni az új fröccs-értelmezésekből. El is határoztam, hogy innentől nem instruálom őket túl szigorúan, hogy életben tartsam a meglepetések jó szokását. Az extra ellenére „csak” 3 euró volt, amivel Bolognában legolcsóbbak közé sorolja magát, viszont kétszer annyi, mint egy „sima” a Fradei Kempesben.

A tér kellemes belakható, két részre osztott, bár a belsőre senki nem tartott igényt, így hogy főleg a külvilág izzott.

A pultos teremben viszont mindig álltak-ültek egy páran, meg ugye folyamatosan jártak be rendelni. Az emberek ittak a pultnál is, és alkoholt, nem eszpresszót! Ezt két hellyel ezelőtt Daria a messziről jött ember kétesélyes mendemondájaként hallgatta csak tőlem. Ami ennél is ritkább, hogy itt volt legalább egy bárszék is. Micsoda észak- és közép-európai barbárság! Én ennek az egynek is úgy örültem ennyi nap bárszéktelenség után, hogy már azon voltam, hogy megcsókolom az ülőfelületet nyilvánosan.

A hely nagyon laza, két haver, Marco és Francesco viszik, akkor 4 éve, de már az 1930-as évek óta volt itt kocsma! A jelenlegi nevét egy – főleg az 1950-es évekből – híres énekesről kapta.

Közben adódtak a beszélgetések a helyiekkel, például arról, hogy nem logikus, hogy nőnemű szó a sör olaszul, de lezárták azzal, hogy a sörben sincs logika. Wolfgang szintén kívülálló volt. Bécsből idevetődött osztrák festő, aki filozófiát tanul a Padovai Egyetemen. Harmincas éveiben jár, de látszólag holnap nélkül és a holnap hiánya nélkül él. Jöttek lányok Rómából és Nápolyból. Elkezdtem kifejleszteni azt a csúcsképességemet, hogy megtippeljem, melyik olasz nő melyik olasz vidékről származik. Kerekasztal beszélgetés alakult ki odakinn, asztal nélkül. Wolfgang nem beszélt olaszul. Örömömre egész jól ment az olaszról németre, németről olaszra közvetítés vagy csak ezt gondoltam egy pohár Birra Dell’Eremo sörrel a kezemben éjfél után. Az egyik olasz srác a körből kimondta, hogy most épp után-formáljuk az Osztrák-Magyar Monarchiát, – aminek ugye Padova is része volt régen – merthogy itt egy osztrák, egy magyar és egy padovai. 1:00 körül zárt a helyszín, és én is útra keltem, korán kellett kelnem. A búcsúképkockákban nyugtáztam, hogy még valaki keserűvel felöntött kávét iszik (amarocaffé) és hogy egy másik vendég meg marad segíteni elrámolni a kocsmát. Nagynak tűnt a cimboraság a vendégek és a személyzet között. Annál lazább protokollszaggatást el sem tudnék képzelni, mint hogy a pultos a vendége elé kéredzkedik a közös és egyetlen WC-re. Volt bocsánat, sőt! Én meg például egyik körben kaptam a borravalót a pultból és nem adtam. Vajon milyen sok egyediség történhet itt máskor is…

Másnap reggel fájt kevesebb, mint 4 óra alvás után kinyitni a szememet, de instant felébresztő élmény volt az esőharmatos Padovában öt és hat között kisétálni a vasútállomásig, közben látni pirkadni a Piazza delle Erbe-t, és tanújának lenni, ahogy az elsőként nyitó kávézó felcsapja a fémredőnyt és készülni kezd legelső vendégeire.

Nem éltem ki magamat még Padovából, se a városból, se a kocsmáiból, de még az Al Buscaglione-ből sem. Szívesen térek vissza!

Al Buscaglione Facebook oldal: https://www.facebook.com/AlBuscaglione

Cím: Via Marsala 50 Padua 35122

Nyitvatartás: 18:00-1:00

Térképen a padovai kocsmák is:

Ha pedig extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

A bolognai-padovai sorozat ezzel az írással végetért. ITT és ITT találjátok az összes írást egyben!

A Padova sorozat közvetlen előzményei:

Padova és a láthatatlan kocsmaélet

Padova és a láthatatlan kocsmaélet – 2. rész

A padovai éjszaka kompenzál

The post Al Buscaglione – Egy éjszakás Osztrák-Magyar-Olasz Monarchia appeared first on Kocsmaturista.