KITEKINTÉS: Amióta megkezdtem a jelenleg több, mint 700 állomásnál járó túrámat, olyan Istenigazából nagybetűs Vidéken, bevallom, alig jártam: kicsi faluk kocsmáiban, a vegyesbolt mellett – ahogy gyorsan rávágná a népi képzettársításunk. Nem is azért nem mentem, mert kevésbé érdekelne. Egyszerűen csak nehezebb jól kivitelezni. Bemegyek egy faluba és van egy darab kocsma és kész! Ha épp jó ott vagy érdekes, maradok! Ha rossz ott vagy nem érdekes, akkor is maradnom kell, mert nincs másik. A következő buszra a következő faluba meg akár több órába is telhet a várakozás. Persze csinálhatok mást, például elmehetek sétálni. Na de, én nem (csak) erre esküdtem fel ebben a blogban. Így az egy kocsmás kisközségekben valószínű, hogy jobbára csak „alkalom szüli a kocsmázót” alapon fogok járni, amikor épp egyéb ügyem visz arra, míg tökélyre nem fejlesztek valamilyen még ki nem ötölt keretet ehhez is.

Pedig mindig kíváncsi voltam arra, hogy mit találnék belterjesebb terepen. Annyifélét hallani. Például azt, hogy vidéken az emberek sokkal barátságosabbak. Meg azt is, hogy a vidéki kocsmákban kinéznek, ha nem vagy helyi. Bemész és megfagy a levegő, mint a Western filmekben, míg le nem küldesz húzóra annyi kommerszt a pultnál, hogy kivívd a helyiek tiszteletét. Persze mindezek csak sarkítások és általánosítások. Pont azt a küldetésem megtapasztalni, hogy mi lehet igaz ezekből, vagy hogy milyen valóságdarabok találhatók a sztereotípiák helyén.

Egyházashetyére, röviden Hetyére, 2009 óta évente járok, 4-14 fős csapattal. Mikor hogy… A 300 fős kisközség másoknak leginkább arról nevezetes, hogy itt született neves irodalmi alakunk, Berzsenyi Dániel.

Nekem még arról is nevezetes, hogy itt van Panniék hétvégi háza, ami rögtön első pillantásra lenyűgözött, és ami az egyik olyan épület a világon, amit bármikor meglátva duplát ver a szívem.

A kertkapun kívüli falut akkor kezdtem jobban megismerni, amikor már nem a nyár közepén, hanem a szüreti bálkor jártunk le. Kocsma csak egy van, ahogy kell, de a szüreti felvonulás és multatság körüli élményvilág a maga nemében simán megüti számomra minden kocsmaélmények netovábbját.

Nappal felvonulás, nagy közélet, hetyei gánica (<kis krumpli-liszt szaggatmányok, a dödölle iker?tesója), tematikus szabad ég alatti terülj-terülj asztal (például egyik évben főleg sütőtökös ételek és sütik, másik éven a lehető legkülönbözőbb lekvárok). Egyik ilyen terítésnél ismertem meg a nyugdíjas klub alighanem levagányabb tagját Marika mamát, aki igazi vezérfigura, arrafelé mindenki jól ismerte. Három éve még nagyon ropta a táncot. El is szomorodtam, hogy legutóbb bottal láttam. – Szerencsére csak combnyaktörés – mondta és mivel ápolónő volt, tudta, hogy kell megúszni a szövődményeket, de elvileg akkor is és úgy is megoldotta a táncot a főműsorban, amiről ez alkalommal egy defekt következményei miatt mi lemaradtunk. Ez volt az ő portája:

Aki nem tudná, szüreti bál idején, attól lesz a tiszta udvaron túl rendes is a ház, ha díszbe öltözik. A felvonulás amúgy nagyon jó móka.

Ráadásul az emberek ilyenkor kipakolnak a házuk elé a felvonulóknak, mintha mindenkinél lenne számukra egy túrára kínálkozó mikro-kocsma : pálinka, házi bor, pogácsa, bukta, stb.

Fel lehet mászni a szekérre és végigmenni a falun. Ez farsangi menettel ér fel és közben folyamatosan töltik a házi bort.

A kultúrházi műsor során vannak például táncos előadások és komikus tánccal egybekötött bohózatoskodások. Legutóbb fiktív iPhone 9-re gyűjtöttek az Amerikában élő unokának.

A bál előtt és a bál utáni napon mi mindig elmegyünk a helyi kocsmába. Ez egy 1969-ben direkt kocsmának épült külön álló épület – így mesélték.

Muskátlis ablakokkal, kellemes terasszal, legutóbb már színes padokkal és kerítéslécekkel a külcsínre is adva, vár az „Ital Bolt”. 8:00-12:30-ig van nyitva, majd rövid magyaros szieszta jön 3-ig, és  este 10-ig újra pörög. A két termes belső rész első ránézésre leginkább azt valósítja meg, amit a vidéki kocsmákról könnyen gondolunk: múlt idéző, a korral leginkább kínálatának egy részével haladó egység. Jól esően retró padló (mindkét teremben más), lambéria, piros műbőr székek,

a belső „játékteremben” csócsó, darts és külön elismerésemet kiváltó ping-pong választható.

A figyelmesebb szem számára akadnak még plusz meglepetések a térben, a vendégek által hozzá adott elemek. Több vitrinben például az egyik kamionos vendég bámulatos kiskamion-gyűjteményének egy jókora ízelítője látható. Egy nyugdíjas bányász pedig leszerelése után a személyes felszerelései egy részét itt akasztotta szögre.

A szám a pult felett pedig egy Vas megyei mozdony rendszáma, ami egy egykoron mozdonyvezető vendégtől származik. Így kell együtt összerakni a díszletet!

Minden évben jártam itt, volt, hogy többször is. Szélsőséges élmények soha nem értek. Hatástalanok voltunk az ottani életre, ami mindig természetesen zajlott a saját medrében, mintha ott sem lennénk. Utolsó alkalommal (468. állomás) hárman voltak benn, de három különböző asztalnál ültek, mégis úgy beszélgettek, mintha egy asztaltársaság lettek volna. Sziporkázó aranyköpések röpködtek:

• Állj vissza! Ki támasztja a pultot!? Szétesik!

vagy:

• Téged csókolgassalak netán!? Olyan béka vagy te, aki sosem változik királylánnyá.

Talán mindig ilyen fesztelen a hely a vándorok előtt is, talán a bál teszi. A báli vendég, mint egy költöző madár, természetes átmeneti szereplő a kocsmában, az év indokolt szakaszában, aztán úgyis továbbmegy. Talán más lenne egy hétköznap este zárás előtt másfél órával beesni, váratlanul, sehonnaniként, talán nem. Nos, Borgátafürdőn más volt!

A szomszéd falut Borgátát nem ismertem meg személyesen az előző nyolc évben, 2016 őszén viszont még megérkezés előtt megálltunk a közigazgatási tábla előtti kisvendéglőben. Rögtön nagy kontrasztot jelentett a fővárosi életnek, ahonnét jöttünk. Azonnal le lehetett nyugodni, hiába volt mellette az autóút, mert jóval csendesebb ingereket közvetített a környezet.

A vendéglő barátságos, szólított magába. Húsz éve működik, régebben egy sütöde bódé volt a helyén, azt mesélték. Kellemes volt a beltér is, jópofa díszletekkel.

A terasza viszont különösen hatott: volt játszótér a gyerekeknek, és oldalra el lehetett látni a takarmányföldekig.

A kaját elvitelre kértük, hogy minél gyorsabban megérkezzünk a célba, de én elhatároztam, hogy visszatérek még, másnap reggel futva. 4,35 kilométer volt csak a távolság ajtótól ajtóig, nem mellesleg az út kukoricatáblák, terebélyes fák és legelő mellett vezetett.

Ettem az étteremben egy fantasztikus parasztos tojásrántottát: az egyik legjobbat, amivel valaha dolgom volt. Azt hiszem, már említettem valamelyik bejegyzésben, hogy korábban „rántottaturistáskodtam” is, és talán még nem is hagytam abba.

Udvarias, kedves kiszolgálás járt mellé, de ha nincs egyéb dolgod, itt lehet sörözni is és Birkás pálinkákat fogyasztani.

Visszafelé sétáltam és megálltam Borgáta fürdőnél, ami Borgáta községrésze. Kis szünet választja el őket. Itt egy népszerű termálfürdő üzemel. Hallottam már róla, de mégis meglepett a hozzákapcsolt kellemes, eléggé rendezett, mégsem sterilre parkosított zöld környezet és az első látásra élénk, színes vendéglátó sor. Mégis leginkább arról maradt az emlékeimben, hogy itt ért az egyik legbarátságosabb és legbarátságtalanabb vendéglátás is egy vonalban, amióta folytatásos kocsmatúrára adtam a fejemet.

A későbbiekhez fontos lett, hogy nem állt össze elsőre a kép, hogy ezek a kis vendéglátó egységek a túloldalról termálfürdő felé is nyitottak.

Azt láttam, hogy néhány zárva volt, már meg is ijedtem, hogy a kopottas táblák és a zárt üzletek miatt megy lefelé a környék látogatottsága, de szerencsére kiderült, hogy többen csak a szezont zárták vagy épp családi okok miatt szüneteltek. A legtöbb hely büféjellegű volt, egy-két cspolt sörrel, és a legelején volt egy étterem. A lángosos hölgy megszólított:

• Önnek tetszik a környék?
• Igen, kifejezetten.
• Ezt örömmel hallom, nem mindenki van így.
• Hogy érti? Megkérdezi őket is, és ők azt mondják, hogy nem, ez csúnya?
• Valaki azt mondja, hogy elege van Borgátából, mert olyan csendes, megeszi itt az unalom. Hát nem Pest, az biztos…
• Aki Pestet keresi itt, az nagyon rossz helyen teszi. De ez még csak egy ember.
• Más is mondta, hogy három nap után megőrül a nyugalomtól.
• Nem tudom, mi lenne három nap után, de nekem – bár imádom Pestet – most nagyon jól esik megnyugodni itt.

Meséltem neki Egyházashetyéről és arról, hogy hogy járunk le ide évek óta, és hogy a bagázsunkkal egy 20-30 különböző személy biztosan megfordult már errefelé és mindenkinek nagyon tetszett és mosolyog, ha hall róla.

Mondta, hogy ő csak fél évig él itt, mert amúgy Győrben lakik, Adyvárosban. (<ott is jártam) Szereti, kisvárosból költöztek oda, Győr mellől, de nagyon jó neki itt is és eleve ez a két laki életmód is kedvére van. Ő nagyon szereti Borgátát.

Sajnos úgy kellett visszamennem hozzá pár perc múlva, hogy „képzelje, ha olyan lennék, már én sem szeretném Borgátát, de nem húzok rá az egész településre egyetlen tapasztalatot, de itt éltem át az egyik legbarátságtalanabb vendéglátói élményt eddigi életemben.” – Sőt inkább vendégelutasítói élménynek kellene hívnom.

A lángosos, Manci néni (így ismerik) tanácsára tértem be a közelbe, mondván, hogy ott el tudok menni WC-re is, tudok telefont tölteni, ülni, inni. Nem értettem, hogy  a soron a helyek hogyan és miért üzemelnek mindnyájan csak ilyen pici terasszal.

Beléptem a Pálmába, a pultnál minden illemtani fordulatnak is megfelelve kikértem a hosszúlépésemet. Kifizettem, borravalót is adtam. Majd feltérképeztem, hogy hol van a WC. Volt pénzbedobó mellette, de kulcs is a zárban, kipróbáltam, nyílt. Résnyire nyitva is hagytam, amíg lerakom a poharamat az asztalra, közben megláttam, hogy van hátsó terasz is. Kinéztem, fontos részlet: nem léptem ki. Itt állt össze az előbbi kép, hogy a nagyobb terasza a helyeknek a fürdő felé van. Tök érthető utólag!

A pult mögötti nő rám förmedt: – Maga onnét jött? – mutatott az utca felé. – Igen – feleltem. – Akkor oda nem mehet ki. Az a termálfürdő része.

– Nem akartam kimenni – válaszoltam, és nem is akartam elítélni a feltételezésért, hiszen biztos vannak, akik próbálkoznak így belógni a fürdőbe, és talán vannak, akiknek néha sikerül is.

Sok időm nem volt gondolkodni, mert jött a következő mondatpofon. – WC ajtót miért hagyta nyitva? – vettem egy nagy levegőt, és úgy válaszoltam a kérdésre, mintha kérdés lenne, nem pedig mogorva belémkötés: Mert használni készülök, csak leteszem a poharat és addig már nem zártam vissza. A helyen pedig most vagyok először, még nem tudom, hogy mi merre. Nem tudtam, hogy az a termál területe.

Próbáltam megnyugtatni és egyértelműsíteni, hogy itt nem volt potyázási kísérlet.

Bementem a WC-re, majd hosszabb dolgom végeztével kijöttem, nem túl soká. Nem akartam leragadni a negatív nyitáson, hiszen láttam már máshol rossz kezdetek után meglepő fellendülést. Én ilyenkor nem csak, hogy új esélyt adok, hanem még segíteni is próbálok túllépni. Mosolyogtam rá. – Azt hittem már beszorult a WC-re. – Igyekeztem humorosan válaszolni: – Nem kell félteni, csak dolgom volt ott. Elővettem a töltőmet, gondoltam, inkább engedélyt kérek, mert ő várhatóan a töltésért is beszólna. Közbe belekortyoltam a fröccsbe, ami főleg ahhoz képest hogy egy műanyag palackos borból származott, teljesen ízlett első kortyok után. A címkéjét nem tudtam megfigyelni. Nem mutatta, nem mondta, nem kérdezte. A fröccs itt ezt jelenti. Legyen! Amúgyis szeretem a természetes dolgokat, főleg ha jól jönnek ki a végén.

• Nem bánja, ha töltök kicsit a telefonom – kérdeztem, csak zsinór kitekerés közben.
• De bánom, mert fogy az áramom – mondta a haragosan, pökhendin – legalább kérdezné meg.
• Épp ez történik most, megkérdezem – feleltem

Na ennyi új esélyt már tőlem sem érdemel senki:

• Nem túl barátságos itt a fogadtatás.
• Azzal, akit nem ismerünk, nem!
• Miért, Ön az összes vendéget ismeri itt?
• A többséget igen.
• A termálvendégeket is? Ez meglepő! (A német szinte beszélt nyelvnek tűnt itt) És az újaknak nincs is esélyük?
• Na, be lehet fejezni!
• Be is fogom, mert itt egy tappottat sem maradok.
• El lehet menni – mondta

Ez szomorú! Elfogadom, hogy valaki megél a monopol helyzetéből, és azt is, ha alapvetően az új átmeneti vendég valahol nem érték, de szerintem az igenis minőségi mérce, hogy ki mit enged meg magának, akár egyszer is. Egyetlen vendéggel sem szabadna így viselkedni. Ezt az sem kompenzálja, ha másokkal esetleg az ellenkezőképp viselkedik. Vendéglátásban nem létezhetne diszkrimináció illedelmes fogyasztó vendéggel semmilyen alapon. Lett volna lehetősége változtatni. Ez nem egyetlen reakció vagy láncreakció volt. Ez egy újra és újra indult interakció volt. Simán lehet, hogy amúgy ebédig maradok, eszek, kávézok, ha olyan a hely, de sok eséllyel legalább három hosszúlépést megittam volna a töltés és a jegyzetelés mellé. Nem mintha csupán egyetlen hosszúlépés fogyasztásáért büntetés járhatna. Pláne nem egy olyan világban, ahol a Nappali Kávéház pl. ingyen szódát adott az ingyen WC mellé mosolyogva. És nem ezt várnám el. Csak, ha az egy főváros bulinegyedében történt, ez meg egy faluban, akkor a vidéki vendéglátás mások által gyakran alanyi jogon történő feljebb pozicionálásának én innentől visszavonhatatlanul nemet mondok. Az is csak esetlegesség szintjén létezik.

Ilyen esetlegesen szuper közeg volt Manci néni lángososa. Visszamentem elmesélni neki a sztorit. Teljesen megdöbbent. Említette, hogy hallott már máskor is panaszokat, de ezt nem gondolta volna.

Azt mondta, hogy adjam neki a töltőt, felteszi ő. Sőt mondta, hogy főz mellé csak úgy egy kávét, hogy megnyugodjak. Megköszöntem, mondván, hogy rendbe jövök, viszont nem akarok túlságosan megnyugodni, mert nekem ettől nem lesz rosszabb, csak kicsit rosszabb a világ, hogy így értelmezett vendéglátás is létezik benne. Még egy lángost is ajánlott, de nem éltem azzal sem, csak megköszöntem, hogy ő ilyen amilyen. 36 éve volt tavaly, hogy megkezdte az üzletet, az unokái be-besegítettek. Az egyikük, a 12 éves már felajánlotta, hogy átveszi, sőt hogy együtt dolgoznak majd 10 év múlva.

• 10 év múlva? Mit gondolsz élek én még akkor? – aranyos, velem képzeli el az életét – nevetett, mikor felidézte.

Ilyen benyomást hagyó emberekkel érdemes is elképzelni az életet. Annyira kedves, beszélgetésős, mesélős, alázatos, emberséges vendéglátó volt. Sajnáltam, hogy nem próbáltam ki a portékáit, de legközelebb szívesen.

Meséltem neki a blogról búcsúzóul, és előrevetítettem, hogy bár alapvetően kocsmákról regélek, azt mindenképpen leírom, hogy vele milyen jót tapasztaltam itt. Mindkét helyen csak benyomások értek, amik alapból kevesek egy kerek véleményhez, de léteznek olyan szélsőséges benyomás-sorozatok, amiket már nem kell, sőt nem is szabad és „mi van ha” hozzáállással kezelni. Manci néni nehezen rontana innét, a másik helynek meg javítani elképzelhetetlen nálam. Manci néni még mentegette, hogy lehet hogy csak fáradt volt. Van olyan fáradtsági szint, ameddig nem lehetne szabad nyilvánosan eljutni. Van olyan, hogy nagyon rossz passz, amit fel lehet vállalni, és sok vendég talán együtt is érez, de erre, ebben a formában nálam sincs bocsánat!

– Ugye nem fog rosszat írni Borgátáról? – kérdezte még vissza Manci néni.

– Nem, ezen kívül csak jó élményeim voltak itt, és elkülönítem. Mesélt még róla, hogy milyen fejlesztések várhatók itt a környéken. Neki köszönhetően végül mégis mosollyal hagytam el a sort. Pedig nála semmit nem fogyasztottam, egy fillért sem hagytam nála. Csak jó szavakat és ő is nálam.

UI: Külön gratulálok a főképemen szereplő szüreti bábuk ismeretlen borgátai készítőjének. Ez lett a kedvencem a két falu kínálatából. Hatalmasan jó!

Egyházashetye és Borgáta a térképen:

Ha extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

The post Kocsmaturistának való vidék? – Valahol Vas megyében… appeared first on Kocsmaturista.

Nagy kedvelője vagyok Katona Csaba munkásságának sörvonalon. Már írtam róla itt és itt (<kattints!)

Ő az MTA történésze, és azon belül sörtörténész is. Én ebben a vonatkozásában hallgattam eddig többször, és ez alkalommal is. A program két és fél órás hossza garantálta, hogy még az előismereteim ellenére is tele lesz újdonsággal.

Helyben a régi pesti városfalnál kezdtük a sétát, az V. kerületi Bástya utcában, időben viszont sokkal messzebbről. A sör eredetéig, első történelmi leleteiig tekintettünk vissza.

Ahogy megindultunk, az évszázadok is velünk siettek, a sör – részben – ma is érvényes fogalmi követelményein át hamar befutottunk a 19. századi magyar múltba, amiről már sokat lehetett regélni. Különösen fontos, hogy sűrítve összefoglalva ez a téma sokkal szárazabban hangzik, mint ahogy Csaba sziporkázó előadásában buborékozott. Neki személyes célja is saját stílusával ellentartani az uncsi történész imázsnak.

Szemléletesen megelevenítette a régi időket. Az én szemeim előtt simán kisfilmként forgott, ahogy egy részeg szekeres kereskedő sört böfögve vitatkozik a városkapunál, miközben a háttérben nyüzsög a vásári forgatag.

Sokat megtudtunk az akkori kocsmákról, például a Két pisztolyról, de nem lövöm le. Khmm! Jó pár helyre be is tértünk. Én például most jártam először a Kálvin téri Café Intenzo mögötti máig múltidéző szobros udvarban vagy a Café Astoriában látványos belterében vagy a benn, a pesti megyeháza udvarában.

Ilyen indokolt kényelmességgel ezeken a helyeken aligha lehetne máskor simán körülnézni. Ugye, hogy magunktól nem is feltétlen tippelnénk elsőre, hogy pont ezeknek a mai ötödik kerületi elegáns helyszíneknek van köze a pesti sör és kocsmák történelemének árnyékos oldalához? A régi Pilvax kávéházhoz is eltalpaltunk, és a szabadságharc körüli alkoholfogyasztás szerepe is más megvilágításba került, ahogy a korábbi „nem koccintunk sörrel” hozzáállás is alapjaiban megkérdőjeleződött a történészi elemzés által.

Jó kis túra volt! Nem is olyan kicsi, mert gyakorlatilag három kerületben keringtünk két és fél órán és nyolc megállón keresztül. Ez már kocsmatúrából is tartalmas mennyiség!

Az utolsó helyszínen a látványos Kárpátia étteremben pihentünk meg, és kóstoltunk mai magyar söröket.

A békésszentandrási Szent András sörfőzde ale & lager hibridjét, a Magyar Vándort és a Rothbeer-től pedig az aktuális Bakancslistát.

Bevallom, bennem ott és akkor került igazán helyre az utóbbi rendeltetése is. Ugyanazt a sört főzik, 11 hónapon keresztül, csak mindig más komlóval, és tizenkettediknek az évi legnépszerűbbet újra. Igen jó ötlet, innentől késői beszállóként én is követni fogom a változatokat.

Jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt a túrát, sőt még kicsit féltem is a totál kezdőket a témában, mert töménytelen újdonságot, érdekességet lehet hallani a sörgyártás és sörfogyasztás talán minden vonatkozásában és sok mindent a korabeli kocsma- és étteremkultúráról, sőt, kiemelem, a városról is. Aki annyira tudásszomjas, mint én, és a részleteken is le tud ragadni, az nagyon relaxáltan, üres fejjel érkezzen, mert itt megtöltik azt a fejet rendesen.

Néhány hasznos link (kattints!)

A Hosszúlépés weboldal, ahol van még sok más érdekes túra is!

A Pesti sör program oldala

Katona Csaba bemutatkozó oldala

A bejegyzés fotóit Dégay Péter barátom készítette, itt az ő weboldala!

Ha pedig extra tartalmat is olvasnátok tőlem budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

The post Sört Hosszúlépéssel? – A pesti sör Katona Csabával appeared first on Kocsmaturista.

-Amelyik városnak még a turistautcáját is szeretni fogom, az lesz az igazi – mondtam magamnak egyszer. Bár nem köteleződtem el, de Bolognában ugyanolyan jól eső kanyar vezetett mindenhova:

Oázisként érkeztem meg egy szinte sikátorba is, ahol egy egész bolognai alternatív élet képkockái pörögtek le a fejemben. A főbb utcái közül a Via Pescerie Vecchie („az öreg halüzletek utcája”) csak magáért beszélhet:

Ebben az ingergazdag négyzethálóban is rögtön kiszúrtam az egyik sarok legvonzóbb helyiségét, és második nappalon már be is merészkedtem a kellemesen sötét, 36 éves Il Calice belső terébe.

A telefontöltőm a bárpultban pihent, mert nem volt vendégtéri konnektor, ahogy szinte sehol máshol sem. Nekem csak kinn vagy fenn jutott volna ülőhely,

mert bárszékek sem voltak a pultnál, ahogy szintén szinte sehol, de ahogy szóba hoztam ezt, máris leszállítottak nekem kintről egy széket a pulthoz, és megtanították a nevét (sgabello), ahogy azt is felfedték, hogy a hely neve pedig talpas poharat jelent.

Már ezzel a honi úri módival is magyarosítottam kicsit magamnak a légkört, de amikor új szokásomhoz híven irányítottam a hosszúlépés készítést, egész otthoni mikroklimát teremtettem volna meg. Végül övéké lett az utolsó szó tett, a narancskarikával.

Tovább ismerkedtem az aperitivo kulturával, mert váratlanul kaptam egy tálat. Megállapítottam, hogy Olaszországban még a levegő is szénhidrátból van: tortilla, keksz, bruschetta, tramezzini falatkák, és mindez a hosszúlépéshez dukált áron belül. Így már nem is volt rossz üzlet a kb. 4-5 euró. A pulton alapból is minden vendég rendelkezésére állt egy kis mártogatós készlet, szósz fronton második variánsként zöld salsával, ami ruccolából és parmezánból készült, és hirtelen életem egyik kedvenc ízévé lett.

A négy fős személyzet női tagjai nagyon vendégszeretőn viselkedtek. Jessica a pultban hús-vér szomorú smiley-t vágott, hogy nem repetázom aperitivo tálból. A főnökasszony Ada pedig igazi olasz dámaként ülve a pénztárjában, fáradhatatlanul mesélt és kérdezett, érdekes beszélgetés volt. Kiderült, hogy teljesen antialkoholistaként vezeti ezt a bart. Alapvetően az Il Calice étteremként jelentős főleg, ugyan van, aki csak iszik egy elidőzőset és nézegetőset a bejáratnál, de többen halmozott fogásokat bonyolítanak le a galérián vagy a belső térrel vetekedő méretű teraszon.

Csak az aperitivo kultúrából nem lehetne itt megélni. Ettől függetlenül én, mint kisvendég, fejedelmi bánásmódot és emberséget kaptam. Emlékezetes megpihenőhely lett közel két órára.

A második délutáni meglepetés egy Mortadelleria (=Mortadellázó) volt. Az olaszok szégyentelen változatosságban szeretnek mindenféle -azó, -ező, -ozó vendéglátóegységeket képezni. Ha belegondolunk a pizzéria szót akár magyarosíthattuk volna pizzázóra idehaza eredetileg. Azt hiszem a Mortadelleria egy ideig nem fog erkölcsi kérdéseket felvetni nyelvújítás terén Magyarországon. A mortadella mint környékbeli származék viszont szerepelt az olasz tanáromtól kapott bolognai gasztro-feladataim listáján. Adta magát, hogy itt teljesítsem, a Pigroban (=lusta):

Ugyan kocsmák közé én sem számoltam a helyet, korán is zár, de arra kiválóan alkalmas, hogy az nemes-egyszerű mortadellás zsemlét Peronival vagy olasz kézműves sörrel öblítsük le helyben.

WC nincs, kávé nincs – egyértelművé van téve:

Van viszont helyben szerzett tudás a La mortadella című film létezéséről, szárnyas malacok, karácsonyi díszítés júniusban, fekete-fehér fiatal Sofia Loren, csomó kés és elvont design-elemek.

Abszolút felért egy kocsmaélménnyel.

Utolsó bolognai kora estémen az első európai egyetem (1088) városrésze felé vettem az irányt késő délutánra. A turisták gócpontja a híres tornyok után pár sarokkal már átadja a helyét ennek az elsőre teljesen más hangulatú környezetnek. Fontos, hogy elsőre mert az igazi részleteit nem lehet túl gyorsan felfedni. A körvonalain járva is látható, hogy a vendéglátásba errefelé mar bekapcsolódnak a kínaiak és a törökök erősebb jelenléttel. Ezeken kívül nagyon hangulatos kis olasz, de majdnem mind üres éttermeket lehet látni. Akár egyesével is ki lehetne próbálni őket, biztos vagyok benne, hogy mindben felejthetetlen kaja kerülne ki az akár órákra hoppon maradó szakácsok kezei közül. Kocsmából meglepően keveset találtam, az egyetemi szféra falfirkákon kezdte felkonferálni magát, az anti-rasszista eléggé visszatérő jelző volt az öndefinícióban (megérthető). 

Errefelé ezen a délutánon a fiatalok sokan inkább a téren ülve ittak üvegekből,

de én ezen a nehezített pályán is találtam közeli következő állomást, a La Gazettát.

Folyt.köv.

[huge_it_maps id=”13″]

1. – Három kortyos Espressok Olaszországban

2. – Mit taltam Bolognában spagetti helyett

3. – Bajor kocsmarajzokat tártam fel Bolognában.

4. – Egy kicsi kocsmautca fogságában Bolognában.

5. – Össz-latin egyveleg a bolognai éjszakában, Pastis.

6. – Bar Mercato – 150 törzsvendég galériája

7. – Megérkezés a Mio Bar-ba, a három napos bolognai törzshelyemre

8 – Éjjel-nappal Bologna. Két kocsma két napszakra

The post Délutáni felfedezések Bolognában appeared first on Kocsmaturista.

Már majdnem a második éjszaka lett (a háromból) az ördög helyett a Via Belvederejé teljesen, amikor 1:00 körül ráparancsoltam magamra, hogy irány más utcában is világot látni, nem tehetem ezt a leendő olvasóimmal! A Bar Mercatoban alighanem végtelen számú estét el lehetne tölteni és bosszantóan magasan is hagyta a lécet. Vajon mi lehet még ezután érdekes?

Azért összeszedett pozitivitással elindultam a Via S. Felice irányába, amit Rosa jelölt meg a térképen. Hamar kiderítettem, hogy a szomszédos Via del Pratello a legélénkebb kocsmautca erre, de még bekanyarodni sem kellett az első állomáshoz. Légyként mentem a tömegre az Altotasso előtt. (348. állomás, 6. bolognai állomás)

Első blikkre rockeresnek, egyetemistásnak mutatkozott a helyszín, de egyetlen körbejárás hamvába hullajtotta ezt a hiszemet, és helyére bizonyította a sokféleség jelenléti ívét végig kipipáló össznépet. Itt aztán tényleg mellém állt a pultnál az ezerszínű hajú punk, míg benn művészkarakterek osztoztak egy asztalon, és elegáns nők és szinte zsenge kislányok, nyugíjasok, bőrkabátosok és zakósok alkottak egy tömeget. Röviden mindenki, akinek volt valami oka arról a csütörtökről arra a péntekre itt virrasztani Bologna egyik legtovább nyitva tartó kocsmájában.

Jó kis piadina lelhető fel náluk az éjjel is bőséges kínálatú péksüteményes pultban és a hosszú sörcsapon pedig többek ízlésének akad pár jó korty. Érdekesség, hogy az egyik olasz sör, Prága egyik legizgalmasabb városrészéről, a Kisoldalról (Mala Strana) lett elnevezve.

Azt is kipróbáltam, hogy legolcsóbban itt tanulnak hosszúlépést készíteni, 2:50-3:00 euróért (pultosa válogatta). Voltak érdekes részletei az önkéntes és a vendégek által hozzáadott díszletnek is: A képek, a falfirkák, a WC ajtó kilincse,

és számomra főleg a vendégtér részét képező fém boros hordók, amik akkorák, hogy titokban lehetne űrlény-tetemeket rejtegetni bennük a nyilvánosság elől. Mintha anyagmennyiség után fizettek volna annak az arcnak, aki valószínű az ipari forradalom idején olvasztotta őket valami korai világkiállításra.

Teltház volt csütörtökön háromig, pénteken négyig. A név magas alkoholtartalmat vagy magas borzot jelent. Én rögtön letettem magamban a voksomat az egyikre. Tizenkét éve vannak nyitva. Abszolút nyerő zárópont, olvasztótégelye mindazoknak, akik a végsőkig ellenállnak a holnapnak.

Facebook oldal: https://www.facebook.com/EnotecaAltotasso/?fref=ts (ez alapjan látható, hogy koncertjeik is vannak.)

Cím: Piazza San Francesco 6/d, Bologna

Nyitva: 17:30-4:00

Nekem másnap is korán eljött az említett holnap, és az alvás előtti hajnalnál hagyta az új utak büszkeségét, mert hamarosan bevásárlószatyorral jártam ismét a megunhatatlan Via Belvederét ajándékokért. A nemzeti ünnep is a tegnapé volt már, helyre állt a rend, és a következő olasz reggel olyan volt, amilyennek megismertem és amilyenek átmeneti megrendülésemig szentül hittem őket, mozgalmas, forgatagos, színes és hangos, rögtön a szállásom küszöbéről. – Buongiorno Dio – köszöntem az égre. A helyemen voltam.

A vásárcsarnok is teljesen más képet mutatott, vásárcsarnokosat, élettel telit.

Esküszöm, hogy nem kerestem én kocsmát aznap reggel, egyszerűen csak kávét a csarnok falain belül. A Green bar (349. állomás, 7. bolognai állomás) először üresen fogadott,

csak valami horrormesét szavaltak a hangfalak. Csak? Nem mintha ez magában olyan snassz lenne, de hamarosan megérkezett a pultos-showman Nico. Vele együtt ez a hely igazi ínyencség! Voltam mar néhány vásárcsarnokos kocsmában, na deeee ez?!! Na, itt lehet időzavarba keveredni. Délelőtt hirtelen este lesz. Benn történik az élet, az a hangos olasz, a napfény meg messze kinn van. Bár ez nem látszik Nico napszemüvegén, amit odabenn is visel.

Ő amúgy rendezvényszervező, és hét éve jár évente Magyarországra, úgyhogy rögtön lett közös téma. Egy barátjaval közösen övé a hely. Laza lomkocsmás elemekkel lépnek túl az egyszerű díszleten.

De Nico maga az élő fő-disztargy, ahogy délelőtt tombol a rádióra a piac egyik sarkában.

Felbecsülhetetlen életképek halmozódódnak. Jön egy bácsi, aki szó és köszönés nélkül feltartott mutató ujjal rendel egy kávét, majd elkéri a majdnem egy üres grappás üveget, és belecsavarja az aljáról a maradékot a kávéjába. Nem adja fel az utolsó cseppig. Nico hangosan, tapsolva szurkol neki. Aztán az arc hozzám fordul és jókedvűen elmeséli, hogy ő ‘62 óta az üvegkicsavarás művésze.

A következő signore-nek alig volt haja de mégis olasz eleganciával igazgatta a maradékot a tükörben, és ő tárta fel közben, hogy a vásárcsarnok, ahol épp megismerkedem a Campari soda-val, a Monarchia idején osztrák-magyar lovak istállója volt.

Erről elneveztem Nico házi speckójat, amiről büszkén számol be – campari spritz blue sapphire ginnel – osztrák-magyar istálló lének. Bár ezt nem kóstoltam meg, de mégis méregkevertünk tízóraira. Itt készült először Schweppes sodával a fröccskísérlet. Ezt Nico felmenőit hozzáadva cseh-horvát-magyar fröccsnek neveztem el. Vigyázni kell hogy használjuk a szavakat odakinn, mert a soda, ahogy az angolban is, más asszociációt indíthat el, mint Magyarországon.

Az élet nem áll meg, a szomszédos zöldséges lány belibben, ahogy megszólal a Susanna, és táncolni kezd Nico-val a pulton és az egész kocsmahelyiségen keresztül. Pár perc múlva egy idősebb ember jön be táncolva a Parov Stellar-ra, amire Nico nagyon nyomja a pultban. Közben én fáradhatatlanul shazaamozom a jobbnál jobb olasz számokat, de egyszer csak kopogatnak a vállamon. Nico az, és egy “Amico” kíséretében átnyújt egy frissen készült teljes kiörlésű piadinát serano-val és mozarellával, ajándékba.

Egy kávéra akartam itt maradni, hogy gyorsabban végezzek az ajándékvasárlással, mintha lemennék a Mio Barba. Nem gondoltam volna, hogy nagyjából két órára itt ragadok és a délelőtt felét balról zöldség-gyümölcsös ládák, jobbról proseccós üveg pukkanások mellett fogom tölteni.

Hivatalossá lett, a Via Belvedere egy vendéglátósok által szigorúan őrzött terület, ahonnét kijutni, nagy kihívás. Este viszont újra sikerült, ugyanis nem értem vissza a DJ bulira időben, a Green bar-ba, az utolsó éjjelen jobban megismertem Via Del Pratelloról, de hazafelé pont összefutottam Nicoval, és megmondtam, ha csak tehetem, egyszer visszatérek és átélem a piaci diszkót.

Facebook oldal (nem hivatalos): https://www.facebook.com/pages/Green-Bar/310066159112313?fref=ts

Cím: Via Ugo Bassi, 25, 40121 Mercato delle Erbe, Bologna (én mindig a Via Belvedere oldaláról közelítettem)

A Bologna-Padova sorozat előzményei:

1. – Három kortyos Espressok Olaszországban

2. – Mit taltam Bolognában spagetti helyett

3. – Bajor kocsmarajzokat tártam fel Bolognában.

4. – Egy kicsi kocsmautca fogságában Bolognában.

5. – Össz-latin egyveleg a bolognai éjszakában, Pastis.

6. – Bar Mercato – 150 törzsvendég galériája

7. – Megérkezés a Mio Bar-ba, a három napos bolognai törzshelyemre

The post Éjjel-nappal Bologna! Két Kocsma Két napszakra! appeared first on Kocsmaturista.

Tény, hogy a rendszerváltás környékén Magyarországon elsők között tömegfogyasztási hype-ot kapott olasz ízek széles körben taníttatták meg ezt a városnevet a máshonnét nem ismerőkkel is. Mennyi minden lett bolognai, ami nem az! Kisgyerekként én is arra gondoltam, hogy milyen jó lesz egyszer majd igazából Bolognában spagettit vagy még rosszabb, makarónit enni nagyon piros, nagyon sűrű és nagyon ízes szósszal. Ehhez a vágyhoz csak egy filmes díszlet kidolgozottságával képzeltem magam köré azt a  várost, amiről semmit sem tudtam. Majd felnőttként hátratoltam Bolognát az olasz városok bakancslistáján legyintve, hogy Észak-olasz, biztos nem is igazán olasz várost. A ma érvényben lévő mentális képeim alapján olaszabb várost el sem tudnék képzelni: hangos, színes, nagyon élő, a vendéglátása pedig elsöprő.

Ide érkeztem meg Olaszországban először már tudatos, figyelmes kocsmaturistaként. Tettem jó pár megfigyelést, kocsmákon kívül és kocsmákon belül is, amikről majd később döntöm el biztosra, hogy inkább regionálisan uralkodók vagy az ország nagyobb részére is vonatkoznak-e. Egészen gyorsan belejöttem a pedállal működtethető kocsmai WC csapokba, még meg is szerettem őket, viszont a tömegével jellemző jelenséggel, a tömött kocsmákhoz is egyetlen női-férfi közös WC-kel még nem tanultam meg előre számolni. Összesítve számottevő percet töltöttem kínosan tipródva akár két lány között, hátsó folyosókon.

Fontos történelmi adat a kocsmatúrám életében, hogy itt kezdtem tanitgatni az olasz népet, és egyúttal a magyarságon túl a világot is, hosszúlépést készítetni, ezen a helyszínen az általuk Prosecco-ból készülő – nem értem pontosan miért, de – jóval fejreállítósabb Spritz Bianco helyett. Érdekes, hogy milyen lelkesedéssel fogadták a hosszúlépés létét és annak lefordított nevét a magyarázatával. Az árát is teljesen egyedien szabták. A pultos általában kiabálva kérdezte a főnököt, hogy mennyi legyen. Az 1,50 Eurótól az 5 Euróig volt minden. Még ugyanazon a helyen is más áron kalkulálta a másik személyzet, mint az előző napi. Hamar megtanultam előre megkérdezni, hogy mennyiért kínálnák, hogy ne utólag érjen a meglepetés vagy én ajánlottam árat vagy alkudtam a kezdeti ajánlatból. Persze olaszosították mindenütt, így vagy úgy. Kaptam bele citromot, máshol lime-ot, narancsot meg kifejezetten sokszor.

A jég szinte alap volt, meg a két szívószál is az lett volna, ha nem tiltakozok. Legextrémebb, hogy készítették akár cukros Schweppes szódával is, kérdés és kétség nélkül is, és nem is egy helyen! Valahol pedig vermut sziruppal dúsították. Az biztos, hogy Magyarországon fröccs-kocsmatúrát tartani ennyiféle önkéntelen, sajátos fröccsértelmezés mentén lehetetlen. A végeredmény azonban az lett, hogy bár különleges élmény volt az olasz-koktélfröccsözés, a legtöbb helyen mégsem érte meg gazdaságilag ezt választani az decijében ugyanannyi, pohár csapolt sörrel szemben.

Úgy tűnt, hogy az olaszoknál is terjed a kézműves sör kultúrája. Üzletekben is lehet kapni üvegben. A padovai Birra Antoniana-val így sikerült megismerkedni hamarosan a Casa delle Birra-ban,

 de bolognai kézműves sört nem sikerült tetten érni se csapon, se üvegben, se hallomás útján. Lehetett azonban kapni rómait és más tájegységek söreit. Az átélt helyeken nem volt drágább, vagy legalább nem nagyságrendileg drágább, mint egy helyi hagyományos sör vagy egy snassz importsör. A legolcsóbb kisüveges Raffo került 2 Euro-ba.

A csapon leggyakrabban 3-4 euro volt egy pohár. A legolcsóbb megtapasztalt 3 decis sör 2,5 Euro, a legdrábább 5 Euro, de az már 4 decis átmenetben.

Folyt.köv.

A Bologna-Padova sorozat előzményei:

1. – Három kortyos eszpresszók Olaszországban

utozmányai:

3. – Bajor kocsmarajzokat tártam fel Bolognában 

4. – Egy kicsi kocsmautca fogságában Bolognában

5. – Össz-latin egyveleg a bolognai éjszakában, Pastis.

6. – Bar Mercato – 150 törzsvendég galériája

7. – Megérkezés a Mio Bar-ba, a három napos bolognai törzshelyemre

8 – Éjjel-nappal Bologna. Két kocsma két napszakra

The post Mit találtam Bolognában spagetti helyett? appeared first on Kocsmaturista.