• Az Extra Budapest pedig a puccosabb, kimértebb dizájn-romkocsmaverzió. 

Én is rácsodálkoztam először és szájtátva jártam körbe az új megközelítéséért, de végül nem maradt visszavonzó kedvencem. Az ízlésem szerint ez a mérvű komponáltság kevésbé hatásos a romkocsmákhoz.

Az Extra viszont nem is akar átlagos romkocsma lenni, tényleg Extra akart lenni, ezért máshova pozícionált például ebédmenüvel kínálásával és a bárt is jobban megnyomták az alap romkocsmáknál. Érdemes vele megismerkedni, mint szélső értékkel.

The post Léteznek még magyar romkocsmák? appeared first on Kocsmaturista.

Az egyetlen tapasztalatom a második legnépesebb magyar várossal az volt, hogy egyszer, 2003-ban még antialkoholistaként interjút készíteni mentem Fogarasi Árpáddal a házi atombunkeréről, és a debreceni vasúti átszállásnál a többiek valami sújtás kocsmában füles Borsodis korsókat emelgettek. Bár lenne megmondhatója, hogy melyik volt az a hely. 2017 februárjában már azért tértem vissza, hogy Szakál Úrral találkozzak (ITT olvasható). Nem voltam már antialkoholista, Kocsmaturista voltam.

Szerencsére sokan voltak a szent ügyem segítségére. Zolit a Couchsurfingen kerestem meg és nyitott volt, hogy mellém álljon a küldetésben. Első este nála szálltam meg. A program részeként önfeláldozó kocsmai idegenvezetésben részesítettek Pali barátjával a városuk általuk jól ismert utcáin. Mivel én sötétedés után érkeztem, a várossal való ismerkedés csak követte a kocsmáival való ismerkedést. Jobban szeretem fordítva, amikor már ismertebb keretbe tudom helyezni a kocsmaélményeket, de nem vagyok én rugalmatlan. Ez volt az első alkalom, hogy egy egész este vezettek valahol a helyiek, és irgalmatlan jó móka volt. Mindaz, amit hozzámeséltek a helyekhez, ahogy egymás között emlékeztek, kontráztak a sztorikkal, forradalmi élmény lett. Elméletben már kiötölt, de gyakorlatban először itt próbált formája volt a Kocsmaturistáskodásnak.

A hasonló keretben telt második éjjelért, a „Kevert klánnak” lehetek hálás.

Eleve felért plusz egy fröccsel az agyamnak a tudat, hogy a Kevert egy létező vezetéknév Magyarországon. Ugye mindenkinek megvan lelki szemei előtt a Kevert likőr, ikonikus nemzeti ékünk? Aztán Isten még egyet kacsintott és fitogtatta példás humorérzékét ezzel a „baldachinnal” a vendégágyam felett.

Feri és barátja, Jani szintén nagyon kitettek magukért hogy sokféle arcát mutassák meg Debrecen kocsmaéletének és ez derekasan sikerült is. Ebbe beletartoztak a kocsmák közötti városi mesék is, hogy milyen volt régen a piac és a pecsenyesütő, hogy hol lehetett valóban pulykakast venni, hogy hogy alakult át a város az utóbbi időkben. Kocsmák terén nekik már nehezebb dolguk volt, hiszen az első napi duó már játszott ki olyan kártyákat, amikre ők is készültek: például Roncs, Fácánkakas.

Szerencsére a teljes skálára láttam példákat, a lelakottabbaktól a menőbbekig. Harmadik és negyedik napon már önállóan közlekedtem és sorra pipáltam ki azokat az ajánlásokat, amiket a városlakóktól kaptam. Még így is szép hosszú listám maradt legközelebbre. Debrecen büszke lehet a kocsmái mennyiségére és sokféleségére. Mint tudjuk a magyar kocsmatörténelemnek is megvan a maga tatárjárása és török inváziója, méghozzá a kocsmai nyerőgépek felszámolása és a cigizés száműzése az utcára. Főleg a vidéki városok és Budapest kijjebb eső kerületeinek kocsmaközönsége hangos a mai napig a gyásztól és megnemesítő nosztalgiával visszahangozza az ezeknek áldozatul esett régi kocsmák neveit. Szerencsére Debrecenben így is sok kocsma maradt, amik mindenfelé látványosan színesítik a városképet, pedig több városrészt bejártam, valahol egészen a széléig.

És tisztelet a kivételnek, az átlagos kocsmaszínvonal is egészen magas! Ráadásul úgy éreztem magamat, mint Super Mario a bónuszpályán, annyiféle kocsma volt ott.

Az ott töltött négy nap alatt, belefutottam a lenyűgöző és hatalmas romkocsmán kívül, modern gasztrokocsmába,

belevaló rockerkocsmába,

sportszurkolói klubba, pár régi, retró kocsmába (pl. Kislépcsős), egészen extrémekbe is,

nyüzsgő egyetemista kocsmába,

kézműves sörözőbe,

csavarosan újragondolt hagyományos borozóba (Egri borozó), lakályos külvárosi törzsvendégkocsmába

és házi sörös kellemesen modernebbre felhúzott kiskocsmákba, például Al Capone, Svejk vagy az a pár, ahol a Jakab sör világos és barna nedűjét kínálják.

Mielőtt belekezdek a részletesebb taglalásba, mindenképpen kiemelem, hogy Magyarországon, vidéken korábban még nem láttam erre példát, hogy egy városnak ennyire egyértelműen kirajzolódó kocsmautcája legyen, Debrecenben viszont nem fér kétség a Simonffy utca mibenlétéhez.

A mai formájában nagyjából 4-5 évesnek mondták, de azóta bírja is szusszal. Még februárban, nem teraszos időben is látványosan pulzál ott az élet, villámlik a kirakatok mögött a vendégsereg. Péntekről szombatra virradóan az emberek amúgy is csapatostól tobzódtak az utcákon, körökben álltak vagy széltében-hosszában bandukoltak.

Az „idegenvezetőim” nem is értették, hogy miért csodálom vagy sokallom ezt. Ők talán nem is tudják, hogy kisebb városokban az övékéhez képest mennyire hallgatag tud lenni az éjszakai élet. Debrecen viszont egyéb szembeállított települések melegebb hónapjainak közterületi pezsgését is lenyomta ezzel a sima februári péntekkel. Cserébe a vasárnap este-éjjel viszont ijesztően síri halott volt, 11 környékén már nem volt nyitva semmi, se kinn se benn, kocsmatúra helyett akkor lukra futás-túrát tartottam. A szombat délután is nagyon csendes volt, mintha vasárnap ebéd után lettünk volna, az otthonokba zárt kajakóma idején. Talán a február volt az oka.

Összességében viszont megmutatkozott Debrecenről, hogy lélekszámra a második legnagyobb város. Rendre jelen voltak eddig csak Budapesten elcsípett üzletláncok: DiVino, Wasabi, Frei, Kolbice vagy a bárhova azért nem McDonald’s-i természetességgel jutó amerikai franchise-ok, mint KFC, Subway. Reméltem, és úgyis lett, hogy a debreceni páros kolbász azért sztár lesz az utcákon. Elcsíptem hagyományos kis bódéra nagy betűkkel kiírva vagy direkt rá profilt építő mai gasztroszentélyben, de több kocsma kirakatára pingálva is az volt a csalogató kocsmakaja.

Kicsit a városképről: a belvárosi utcák és a fő tér különösen szépen felújítottak, színesek, barátságosak, növénnyel tarkítottak, nem ridegek. Jó rajtuk andalogni télen is. Azért földrajzilag viszonylag hamar kifut ez a színe-java belváros, és gyorsan lehet foghíjtelekkel, romosabb házhomlokzattal találkozni, de egyáltalán nem nagy mennyiségben. Az egy szintes, régi cívis házas utcáknak is kedvelője lettem és a parkos Nagyerdő városrész is igen szép. Egyelőre csak havasan láttam.

A Református nagytemplom tornyához is felmentem és onnan néztem szerteszét.

Tudom, hogy mindezzel még csak a könnyen kapható felszínt kapargattam. Sok mindent lehet még megnézni és átélni. Fel is írtam magamnak egy jól hangzó őszi éves megrendezésű kocsma-programot, aminek keretében és azon túl is folytatom a felfedezéseket. Az eddigieket pedig még továbbrészletezem írásban.

Folyt.köv.

Köszönöm a bajnok idegenvezetést és a szállást Zolinak, Palinak, Tündinek, Ferinek és a teljes Kevert Klánnak és Janinak.

Babinak köszönöm, hogy összehozott Kevertékkel. 

Nagyon köszönöm Somának, a Couchsurfingről, hogy ismeretlenül és személyes jelenléte nélkül, szinte antialkoholistaként biztosított egy teljes lakást az ügy érdekében az egyik éjjelre. 

Ha extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Ha bárkinek van ötlete, hogy legközelebb melyik kocsmát ne hagyjam ki Debrecenben, mindenképp írja meg a Facebook oldalon keresztül: www.facebook.com\kocsmaturista

Arról is köszönettel fogadok tippeket, hogy szerintetek melyik város kocsmaéletét érdemes még felfedezni.

Térképen a bejárt debreceni kocsmák is:

Kapcsolódó:

Egy bor Szakállal – Találkozás a Kocsmológussal Debrecenben

HASONLÓ ÍRÁSOK:

Százhalombatta 10 kocsma után

Budapest 420 kocsma után – 1. rész: A VII. kerület

The post Debrecen 18 kocsma után appeared first on Kocsmaturista.

Bár mindig is kíváncsi voltam a második legnagyobb magyar város kocsmaéletére, mégis elsősorban Szakál Úr miatt vettem előre a debreceni látogatást. Tíz éve már, hogy a Napi Élet Blogmazinban kocsma-krónikázott, és  hogy minden bejegyzéshez csatolt egy vagy több fotóján gandalfi, télapói emblematikussággal pózolt egy korsó sörrel, csócsóasztallal vagy pultossal.

A képek alapján akár azt is elhiszed, hogy öröktől és örökké ilyen megjelenéssel létező alak ő, de nagyon ráncba szedve a realitásérzékemet is egyenlő eséllyel böktem volna bárhova a korát 55 és 80 év között. Csúnya dolog bevallani, de nem akartam esetleg túl későn érkezni. Szerencsére alaptalan aggodalomra nyitottam kocsmaajtót vasárnap reggel, mert Szakál nem csak nagyon élt, és nagyon virult, de még teljesen ugyanúgy is nézett ki, mintha csak kinyomtatták volna 10 évvel ezelőttről 3D-ben.

Ő diktálta az időpontot és a helyszínt. Külön izgalmas és talányos volt, hogy vajon hova hívja a Kocsmológus a Kocsmaturistát folyékonyat reggelizni vasárnap reggel fél tízkor. Hát nem csalódtam! Az már jobban fájt, hogy hősiesen korán kellett kelnem, hiszen én ekkor már túl voltam két estés kocsmai idegenvezetésen alapos és lelkes helyiekkel, ami mindkét éjjel példáson túl intenzíven sikerült (<beszámoló hamarosan!). Gyorsan felrázott az eszköz a célhoz: a februári vasárnap reggelen 3 és fél óra alvás után, 2 és fél kilométert sétálni egy kocsmába koffeinben mérhető élmény volt!

A hely, ahol Szakál várt rám, a Wesselényi utcai Vadászkürt presszó volt.

Rituálésan ide jár vasárnaponként. Céltudatosság ide vagy oda, átlépve egy új kocsma küszöbét a tekintetem önálló életre kel. Gyorsan be is járta a teret a célszemélyhez vezető rövid úton. Régi idők büszkén konzervált hangulata, világos sárga falak, körbelambériázott pult, önkéntelen koreográfiával szétszórt reggeli vendégek. Ment a TV, és főműsoridő módjára vonzotta az egybegyűltek tekintetét. Legmarkánsabb tényező az volt, hogy valaki odabenn parkolt a biciklivel, hozzátámasztva a trópusokra vágyódó, egy nagy falat borító pálmafás-tengeres plakát alá.

Pár lépcső vezetett felfelé a modernebb, biliárdasztalos, puha kanapés, kocsival pózoló jó csaj poszteres magasabb szintre.

Szakál Úr szemközt ült és olvasott. Becsukta a HVG-jét a sörrel véletlen sem összekeverhető megkezdett 2 dl-es vörösbor mellett, majd gyors bemutatkozást és letegeződést követően önvallomással folytatta: Kíváncsi voltam, hogy ki a f@sz kíváncsi még rám – mondta és ezzel fel is hangolta a beszélgetést.

Bár a blog a sörtől volt hangos, ő privátban inkább a bort kedveli. Én fröccsel koccintottam. Az elején jegyzetelni sem volt kedvem, csak figyelni, kérdezni, hallgatni, hasonlítgatni és örülni, hogy ez a találkozás épp megtörténik. Nem is illett volna ide egy formális interjújelleg. Inkább csak kocsmáztunk, és amikor már nagyon nem bírtam nem leírni, akkor mégis leírtam néhány mondatát. A stílusa szabados, szárnyaló volt, lubickolt a saját személyiségében. Éreztem, hogy ahányszor szóra nyitja a száját saját magát is szórakoztatja, sőt néha esküszöm, meg is lepi. Az elolvasott írásai nagyon kedvemre valóak, mert mert önmagának és a hasonszőrűeknek, az értőknek írni, nem egyszerűsített, nem fogta magát vissza.

Papírra írt, és egyetlen cenzúrája, a lánya vitte fel az írásait, majd pen drive-on bevitte a szerkesztőségbe. – Volt, hogy rám szólt: Apu, ez a mondat 106 szó – mesélte. Ismerős kopp ez a falon! Azért eltérés is van bőven, hajjaj! Én itt az oldalon próbálom feljebb emelni a kocsma szó imázsát újra. Na, ő nem próbálta. Ha lehetett, inkább olyan helyre ment, amit a kocsma szót csak köpködve kimondók is garantáltan kocsmának hívnak.

– Te bemész mindenhova – kérdezett – mert én csak a rosszba mentem.

Persze szerette ő ezeket a rossz kocsmákat, ahogy szeretem őket én is. Ebben a műfajban sokszor a szarkazmus is a magunkhoz való ölelés eszköze, hiszen sok kocsma nem is lenne már jó, ha jó lenne.

– A felújítás sokszor tönkretesz mindent. Legalább állva haljon egy kocsma. A kosz is lehet nemes – így vélte ő is. – Megindul a lepusztulás: a pincérek egyre részegebbek, zene már nincs is, egyre piszkosabb a hely és megszűnik a kaja is. Aztán jön egy designer bekockázza és ugyanolyan szar lesz, mint volt, csak már nem lesz meg benne semmi, ami korábban ott volt, mint az ott lakó Géza bácsi festménye a falon.

Tréfásan szeretett írni, akár gonoszan is: pl. „itt jön rá az ember, hogy milyen jó otthon.” Bár én magam alapvetően pozitív, értékközvetítő kocsmatúra blogra esküdtem fel, nagyon is tudtam irigyelni (csak is jómájúan) az ő szabadosságát. A téttelen odamondó hangnemét, amivel a pofájába tükrözte a kocsmavilágnak a saját groteszkségét is, és mégsem okoskodó kívülállóként, hanem önkéntes belpolitikai követként. Kritikusnak vallotta magát, de jót akart. Nem lecseszni szándékozott a helyeket, hanem iránytű-jelleggel megmutatni, hogy ki, hol, mire számítson, hadd találja meg mindenki a maga kocsmáját! Nem azt bánta meg, ha túl kritikus volt, hanem azt, ha jót írt egy helyről, de az később hibásnak bizonyult. A kocsmák többségében ezzel együtt jól fogadták, pedig ő mindig bemutatkozott, ha bement valahova, és elmondta a rendeltetését.

Fel-felnevetett miközben mesélt. Esélyes, hogy túlgondolom, de talán hiányzik is neki ez a világ. Csakhogy a lap megszűnt, neki meg ahogy mondta, nem volt ambíciója folytatni. Pedig voltak még kinézett helyek, klasszikusokat hagyott ki. – Olvasni jobb, írni fárasztóbb – hangoztatta.Én sajnálom, hogy véges az irodalma, mert végtelen gyönyörűséget élek át olvasva, és a  hibásan karakterekkel web-archivált szavakból kihámozva mesteri csűréseit-csavarásait. Ha ti is vállaljátok ugyanezt, itt megtehetitek:

http://napielet.hu/napi/rovat/egy_sor_szakallal/

Természetesen jó hogy tudni akartam, hogy melyik volt a kedvenc kocsmája mind közül. A Zümi Presszót említette, ahol ő volt az első és az utolsó vendég is. Utoljára ketten ültek ott, mielőtt végleg bezárt. Mivel oda már nem mehettem, ajánltattam egyet a jelenlegiek közül. Az Ibolyára esett a választása, ahova hétköznap reggeleken jár. Sűrű kocsmának címkézte. Még aznap felkerestem. Egyszer el is mesélem…

A végére egy bölcsesség a Kocsmológustól mindnyájunknak útravalóul: Soha nem berúgni, soha nem kijózanodni!

Ha extra tartalmat is olvasnátok magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Térképen a Vadászkürt is:

Köszönet Borznak, hogy mesélt Szakál Úrról, és köszönet Tabák Zoltánnak, hogy segített felkutatni.

The post Egy bor Szakállal – Találkozás a Kocsmológussal Debrecenben appeared first on Kocsmaturista.