The post Pécs kocsmái – Kocsmaturista adatlap, kedvencek és szöveggyűjtemény appeared first on Kocsmaturista.

Bezár egy történelmi múltú borozó Pécsen? Alapvetően a Papucs kocsma nekem személyesen nem jelentett semmit, hiszen nem ismertem, korábban nem is hallottam róla. Felnőtt életemben háromszor jártam Pécsen. Ám, mint tudjuk, de legalább sejtjük, a Papucs fajtájával eléggé rokonszenvezek, ezért elkezdtem odafigyelni az ügyre.

Gyors másodvéleményt kértem. – Barbi, te ismered a Papucs borozót Pécsen? – Ott nőttem fel! Jaj ne!? Bezár?

Az édesanyja már kicsit másképp fogalmazott: – Igen, lányom, mindig ott rohadtál – de mosolyogva mondta mindezt. Eldöntöttem, hogy zarándokútra kelek, és legalább megnézem a helyszínt több, mint valószínűsített bezárása előtt, egyúttal feltérképezem, hogy esetleg mit lehet még és mit nem lehet tenni a témában.

A pécsiek szeretik a Papucsot. Ahogy körbekérdezgettem, ezért vagy azért mindenkinek mosolyt csalt az arcára az említése, és a legtöbbjüknek volt mire emlékezni vele kapcsolatban. Kimondhatjuk, ikonikus kocsmája a városnak.

Nagyszerű helyszínen található a Szent István (séta)térnél, a székesegyház mellett, szemben a Csontváry múzeummal.

Így mutat a bejárat:

(458. állomás, 6. pécsi állomás)

Belülről pedig pont úgy fest, mint a jó nyelvek szerint, sőt még ódonabb az elképzeléseimnél.

Nem is tudtam hirtelen vetélytársát felidézni a palettámról. Már csak a falak miatt is lüktet benne a régmúlt, és azért is, mert az ezeket betakaró többségében fekete-fehér személy- és családi portrék múlt század eleji jelleget kölcsönöznek neki, egyúttal egy elég egyedi bájt/sármot is.

Pont sikerült régi-régi vendégeket elcsípni a pulttal szembeni asztalnál. Két elegáns öregúr stílusos, már közjátékszerű diskurzusa visszahangozóan kitöltötte a barlangforma teret. Kiderült, hogy ők már egyetemista korukban is ittak itt együtt, ezeken a négyzetmétereken, ahogy aznap is. Életük egy korábbi szakasza kétfelé sodorta őket, de most hogy újra egy városban élnek, szívesen térnek ide vissza, végigkóstolni a teljes bor-szortimentet. Ezt is tették épp, szépen komótosan. – Tudja, ha az ember lassan kortyolgatja csak a bort – mondja egyikük felém fordulva – akkor pont bele tud szeretni a csaplárosnéba.

Nagyon jópofa, választékos stílusú, mondatait szinte szavaló ember volt. Sokat nevettem vagy mosolyogtam elismerően, amíg ők ketten ott voltak. Mintha Krúdy, Márai vagy Bächer Iván eddig elveszett sorait forgatták volna velük épp filmre. Úgy tűnt, hogy jellemzői is voltak a helynek, nem pedig különcei, mert másfél óra alatt csak intelligens, kulturált társaságokat, jó arcú embereket láttam ott és érdekes beszélgetésfoszlányok érték el a fülemet. Én magam egyedül a “csaplárosnével” nem tudtam mit kezdeni.

Alapvető törvényem, hogy nem kell, hogy egy kocsmáros attól legyen helyénvaló, hogy az én hasznomra válik, hogy véletlenül tollbamondóan viselkedik, beszél. Legyen csak természetes, legyen önmaga, legyen a vendégek örömére. Itt ez részint meg is volt. Anikó poénkodott is, (“én beteszem a sörhabot a korsó középre is, ha úgy kéri a kedves vendég.”), komikusan gesztikulált is, és az éles interakciós sarkokban kedves és illedelmes volt a vendégekkel, velem viszont nagyon zárkózott. Állítólag semmit nem tudott arról, hogy miért Papucs, mióta Papucs, kik ezek a fekete-fehér arcok a falon, stb. A szerepköre is csak homályosan derült ki, és kurta önvallomásából inkább hangzott úgy nekem, hogy övé a hely. Hogy mióta, mennyire, azt határozott magánügyként kezelte. Elfogadtam és nem erőszakoskodtam. Annyit feltártam végül magamról, miután a spontán témákon zátonyra futottunk, hogy a Papucs apropóján érkeztem Pécsre, de hogy honnét, milyen egyéb fókusszal, arról nem meséltem. Láthatóan, ez sem hatotta meg. A Papucs bezárása kényes téma lehet Pécsen. Több oldalról közelítik, pletykák keringenek, elméletek mennek szembe egymással. Engem viszont nem a szenzációk érdekelnek.

Ez első blikkre egyszerűen egy tényleg kellemes, történelmi hely, ami ebben a formájában utánozhatatlan, elölről újraindíthatatlan, és pótolhatatlan.

Ha egyszer elveszik, örökre veszik el. Az egyetlen személyes bánatom az volt ezen a ponton, hogy nem éreztem, hogy bárki teljes mellszélességgel képviselné. Benyomásaim és kevés szavai alapján Anikó lemondó volt a témában, feladta, “lesz, ahogy lesz.” Nem éreztem, hogy elment vagy elmenne a határaiig. Viszont, ha ez elveszik, nem csak neki veszik el – gondoltam – hanem az egész városnak és látogatóinak, egy kinccsel kevesebb lesz Pécsen.

Nem tudtam továbblendülni. Szomorúan távoztam és másnap ez a szomorúság velem ébredt. A Tettyén ebédeltem, az akkor már megimádott Semiramis Garden Panorámaban, és rendelés közben megkérdeztem a pultban, hogy mit gondolnak a Papucsról. Az egyikük, Aliz feltűnően sokat tudott, és hamar kiderült, hogy nagyjából két éve ők vették át a helyet az akkori párjával és elkezdték kipofozni. – Még lyukas két filléreseket is találtunk a padló réseiben – mesélte. Megpróbálták rendbe tenni, de a felette lévő Rózsakert eltávolítása nagyon rosszat tett a belső viszonyoknak, onnantól durván beázott és bepenészesedett a beltér. Újrameszelték, de ez sem volt tejesen elég. Szó se róla, hogy nem lenne mit tenni a megmentéséért karbantartás szintjén is, ez látható volt.

Viszont a legendákat pótolhattam Aliz által: azért lett Papucs a borozó neve, mert régesrégen az egyik vendég, aki papucsban szokott lejárni, többször ott hagyta az egyik papucsát.

Ami számomra nagyon becsülendő, hogy mivel így szerették, direkt meghagyták ilyen régiesnek, megőrízve eredeti jellegét. Néhány újdonság azért került be, például már nem csak borozó, hanem jó kapcsolat által csapolt Pécsi sört is lehet kapni. A sörárusítás ténye megosztja az embereket. Így a sörösök is szívesebben járnak oda, de a borosok egy része direkt értékelte az eddigi profiltisztaságot, és kifogásolja az elvesztését. Bár számukra sem a Pécsi csapok vádolhatók első betolakodóként, mert elvileg üveges sör már előttük is kapható volt. Borok pedig maradtak bőven, a közeli tájegységekről, 18 féle pécsi, villányi, siklósi és szekszárdi bor kapható.

A díszlethez és a kínálathoz is csapódtak további új elemek, például a pult bal oldalánál lelógó talált kulcs”függöny” vagy a jópofa paraszt tequila, amit vendégek találtak ki, vagy a „Papucs fröccs hölgyeknek.”

Kicsi esélye volt, hogy az első emberek egyike, akit spontán megkérdezek, rögtön további nyomra vezet, de így lett. Aliz még tovább is irányított, a Salibárba, ami egy hangulatos kis étterem a Barbakán bástya és a Mecsek között. Ennek az üzemeltetője az a személy, akivel ők két éve átvették a Papucsot.

Este, zárásra odamentem és megismertem Richárdot. Tőle rögtön megtudtam, hogy még mindig övé az üzemeltetés, Anikó megkapta ugyan az üzletvezetői feladatok javarészét, de mivel ő alkalmazott, elsősorban nem neki kell, hogy ez szívügye legyen. Richárd sokkal többet tett már és járt utána az ügynek, próbálkozott, kérdezett, de egyelőre információszünet van. Meg kellett állni ezen falak előtt. Nagyon pozitív vendéglátói szemléletet véltem felfedezni benne. Olyat, aki direkt a Papucsban látta meg és ismerte fel tudatosan a lehetőséget, mert szereti a miliőjét és szeretné még vinni, de az erős bizonytalanság az elejétől felütötte a fejét, ezért mégsem tette bele annyira szívét-lelkét, mint amennyire a Salibárba.

Ő is megerősített, hogy kezdetektől a Püspökség tulajdonában állt a helyiség. Hosszú pincéjét elvileg már az alapítás óta használták bortárolásra, de nagyjából 80-90 éve hasonló borozó, de úgy is hírlik, hogy már Ferenc József idején is Káptalani Borozóként működött. A történelme homályos, pontos dátumot senkitől sem sikerült megtudni.

„…az egyházmegye sajátos céljai mellett a megújulás, az igényesség, a minőség kiemelten fontos.” – olvastam a cikkben. Nincs még teljesen lejátszva. Ki tudja, talán létezik olyan forma is, amiben megmaradhat egy ilyen minőségjelzőkkel felvezetett elképzelés részeként Pécs egy ilyen öröksége is, amiről a fiatalok úgy is nyilatkoznak, hogy jó érzés itt ülni azt tudva, hogy egyetemista korában itt ivott az apám is. – Ez egy generációkon átívelő hely – mondta Richárd. Ezt lehetetlen visszaadni, ha egyszer megszüntetik. Ezt kívülállóként is rögtön megláttam benne. Érdemes lenne így felkarolni felülről, jövőt szavazva számára és karbantartással, nem jellegromboló felfrissítéssel, a fénykor elemeinek visszahozásával (pl. állandó zsíros kenyér) új fix pályára állítani, mert lenne miért.

Én sem látom, hogy mit lehetne tenni, ha valóban bezáratás lesz a december végi végső döntés, de ha valakinek van ötlete, amivel előre be lehet biztosítani a hely jövőjét, minden esélyes változással szemben, akkor maximum három hónapja van kidolgozni és előállni vele. Addig meg a sekrestyés nő búcsúzó szavai jutnak eszembe, akivel életem egyik legszimpatikusabb kis templománál futottam össze a Havihegyen: mondok egy imát a derék Papucsért.

Ha extra tartalmat is olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!

Egyéb írások a Pécs sorozatból:

Kocsmatúra a Pécsi Napok idején #3 @Korhely, a mogyoródobáló

SEMIRAMIS GARDEN PANORÁMA – Ahol támadnak a gesztenyék

The post Mondok egy imát a derék Papucsért! (Pécs) appeared first on Kocsmaturista.