Ma kétségtelen, hogy azt a honlapot szerkesztem, amelyikre készültem. Ez diadal az előző évekhez képest, és az is, hogy elfogadtam ennek tempóját. Az is remek, hogy már a következő fejlesztéseken dolgozom a háttérben, ráadásul párhuzamosan kettőn és még több apróbbságon. Az főleg #nagyszerűérzés, hogy mennyi olyan újdonságot csináltam és éltem át pont a legkorlátozottabb évben, amit korábban nem, és mennyi mindenért lehetek szakadatlanul hálás. Panasznak nincs helye, de felismerésnek igen: irányváltás helyett arányváltásra van szükségem.

Az utóbbi időben nagyon elcsúsztam abba a végletbe, hogy a választott projektek kiszolgáló személyzete lettem, és azt vontam meg magamtól, amiért eredetileg erre az életformára voksoltam egyszer. A saját élményű utazást és felfedezést. Két hónap máskor talán nem sok, de ha fenyeget a nyár vége és híresztelés szinten akár egy következő járványhullám is, akkor ez több, mint átgondolandó! Még idejében felfedeztem magamon az elvonás rossz jeleit és bőven időben megelőzhetek egy esetleges kiégést. Semmiképp sem térnék le a választott projektek útjáról, még csak nem is szünetelném őket. Imádom őket és hiszek bennünk, de nem lehetek a saját taposólovam. Nem nyomhatom el a saját nem célszerű, nem időszerű igényeimet teljesen. Bevallom, szükségem van arra, hogy totálisan új környezetből dolgozzak. Nem csak azért, mert írni fogok róla. Ez a természetem, és nem is bánom: nem elég, ha csak a kocsmák az újak, városból is igényem van az újra! Kibírnám még egy-két hónapig enélkül? Simán! Az, hogy a világ kibírja-e, az a nagyobb kérdés. Ebben a globálisan új időszakban többen megtanultunk, csak rövid távon kalkulálhatunk biztosan, és a lelki feltöltődései adagjainkból is akár hónapokig kell élni egyhuzamban. Ha a világ viszonylag szabad időszakait féloldalasan töltjük, utána kockázatos, hogy nincs idő korrigálni. 

Nem várhatom el magamtól, hogy minden új helyről mindenek felett CSAK írni akarjak. Meg kell békélnem azzal, hogy tartok simán kasztingoló első köröket, amikor csak beszívom a teret, élvezem az új közeget, és élem a történetet. A valóság még kevésbé egyenletes, mint volt. Nem kereshetem én sem a szélőségben egyensúlyt. A szélőségek között lesz az egyensúly, de ennek megnyeréséhez mindkét szélsőséghez okosan és ügyesen kell tudni alkalmazkodni.

Most meg kell engednem magamnak, hogy KISEBB IDŐRE főleg önmagam kedvére is tegyek, és ne bloggerrobotként tervgazdálkodjak csak. Sose tudnék megelégedni azzal az állapottal, hogy csak magamnak gyűjtök élményeket és nem leszek krónikás és értékközvetítő. Hogy ne hagyjak nyomot azokról a dolgokról, amik nyomot hagynak bennem. De az ellenkezőjével sem szabad megbékélnem. Elkezdtem pedig, de aztán rám szóltak a jelek és időben hallgatok rájuk!

Nem változok, nem változtatok, haladok tovább a kitűzött úton, a projektjeimmel, de megadom az egyénnek, ami az egyéné. És ha az ötödik szülinapi tanulság most először személyes és nem szakmai, azt is tárt karokkal fogadom, és alkalmazom.