A Római-part kulcsszó a médiában mostanában szinte egyet jelent az építendő római-parti mobilgáttal. Megértem. Lényeges kérdés erkölcsileg, természetvédelmileg, lakosságilag, sőt gasztrokultúrális örökségének szemszögéből is. Ez az írás az utóbbiról szól. Nagyon is érdekel a part, a helyiek és a fák jövője, most mégis annak állítok mementot, hogy milyennek láttam 2017-nyarán a part vendéglátását, amikor befészkeltem magamat három napra.
Azoknak, akik előismeret nélkül olvasnák a témát: A Római-part a budapesti Duna egy északi szakasza, a budai oldalon. A fővárosban egyedien fövényes, méltóságteljes öreg fás, mágikus hangulatú vízpart, ami a csónakházakról, vízi sport életéről is nevezetes (főleg korábban).
Vendéglátása eddig is sok változáson ment keresztül. Az utóbbi évtizedekben főleg balatoni hangulatú és kínálatú vendéglátósor (hekk, lángos, stb.) határozta meg arculatát, meg-megszakítva egy-két kivétellel.
Legújabban a modern, menüben és megjelenésben is kreatívabb, szabadosabb, sajátosabb vendéglátás és az aktuális trendek szerinti utcakaják és kisüzemi sörök is felbukkantak és megépítették a maguk zarándokhelyeit a parton, de belesimulva a kínálkozó környezeti adottságokba. Egy árvíz-veszélyeztetettség címén megszavazott mobilgát építése azonban egy-két éven belül újra radikálisan megváltoztathatja a terület természeti és vendéglátói összképét, ugyanis masszív fakivágással és erős imázs-átalakítással („területrendezéssel”) járna.
Három és fél nap a Római-parton
Augusztus eleje volt a kitelepülésemkor. Tudatosan a vendéglátóhelyekre koncentráltam ezúttal is, azok fajtáira, kínálatára, szolgáltatásira, a vendéglátók habitusára, az egységek között andalgó emberekre és az elcsípett életképekre. Persze, nem jártam végig mindent, „csak” tizenegy helyet, de többféle stílusút (kilenc volt kocsma-kompatibilis is), és egyet-egyet akár hosszan, akár többször. Érkeztem reggel a partra, egyes vendéglátók nyitásakor, ahogy kora este is, és volt, hogy szinte utolsó vendégként maradtam éjjel. Hallgattam élőzenét, moziztam mólóról. Próbáltam a ház boraiból a hosszúlépést és kerestem a számomra legfinomabb kisüzemi sört is. Kóstolgattam kajákat, retrókat és újhullámosokat is.
Nem voltam most sem mániákus tesztelő, pláne nem kritikus. Azt választottam, ami vendégként leginkább vonzott, a többit csak megfigyeltem. Igyekeztem egyformán nyitottan állni minden helyhez, meglátni a jót vagy egyedit bennük, de hagytam magamat vendégszemszögből ugyanígy belátni az átélt gyengeségeket és a hiányosságokat, mindezt a teljesség igénye nélkül.
Megosztott római-parti vendéglátófront?
Azt hamar észrevettem hogy van elhatárolódás a modern és a retró Római-part követei között, akár vendéglátói, akár vendégszinten mindkét szemszögből. A reformkínálat – akár magasabb minőség és akár magasabb ár képviselői részint nem feltétlen bánnák, ha az egész Római-part arculata hozzájuk igazodna. Ez számomra kettősebb ennél.
Emlékszem, 2005-ben öt napja éltem Budapesten, amikor először elvittek a Római-partra. Nem is hallottam róla korábban. Hatalmas volt a rácsodálkozás. – A Balaton part létezik Budapesten?! – kérdeztem magamtól, hiszen kacsakavics, szedetlen öreg fák, lejtős-emelkedős part, vízillat, mólok, üdülővidék-szabású járókelők… Azonnal ugrottam a hekkre és a kovászos uborkára. 2006-ban már annyira szerettem a Római-partot, hogy amikor csak lehetett kivonultam. Volt, hogy egy hétig mindennap.
Azóta persze másképp is nézem már a vendéglátást. Lett egy csomó összehasonlítási alapom, új szemszögem. 2017-ben én szememnek is nagyon elkülönülnek az újhullámos helyek és a retro „balatoni stílusú” vendéglátók. Váratlan fordulat: én viszont inkább élveztem ezeket a különbségeket a változatosság jegyében. Viszont ahogy egyéb partlátogatókkal beszélgettem, láttam, hogy sok éles pártfogója van csak egyiknek vagy csak a másiknak. Volt aki szerint az retró kínálat gyenge minőségű, sablonos és mégsem olcsó. A túloldal, a régi visszatérők, a retróbb szeműek szerint pedig az új helyek tűnnek eredetieskedő, habokra túlárazott, hipszter, sznob sehonnani betolakodóknak, akik nem nyújtanak annyit mint, amennyit elkérnek.
Valóban volt különbség, az árak között is, de a termékek között is. A vendégeket tekintve azonban nagyobb különbségeket észleltem megjelenésben, mintsem viselkedésben. A régebbi helyeken általában lazábban, szomszédolósabban öltözködtek, több volt papucs, trikó, akár félmeztelenkedés, futóruha. Az utóbbi évek egységeiben pedig több mai divat, elegáns ing és elegáns női ruha volt beazonosítható. Viszont a „frissebben sült” Kócsag Bisztró és Sörözőben is találtam pl. biciklis ruhában koccintó bandát.
Szinte kizárólag szuperközvetlen vendégekkel találkoztam mindenütt, (igen, ugyanúgy a modern helyeken is!) Beszélgetős, barátságos, sőt segítőkész volt mindenki. A talán legújabb beszállónál, a Kupak és Dugóban például többször is előzékenyen átültek különböző vendégtársak, hogy a merülő számítógépemmel konnektoros asztalhoz ülhessek.
A legidősebbek és a nagyon fiatal bandák általában a a hagyományos helyeken tanyáztak,
míg az újabb hullámosokat jellemzőbben inkább a húszas évek második felétől kora ötvenes évekig vették birtokba.
Kutya és gyermek mindkét fronton együtt járt a Római-part jelenséggel. Ugyanúgy tanították a Kócsag teraszán a nyolcéveseket, hogy ne nyomkodják túl sokat a telefont, ahogy láttam egy vélhetően örökbefogadó nagycsaládot is a Kupak és Dugóban üdítőkkel vidáman körbe ülni az egyik asztalt. Gyerekbarátak ezek a helyek is. Ami inkább elgondolkodtató, hogy egy csak nívós, de cserébe drágább helyekből álló Római-part mennyire tudna egy-egy kevésbé módos budapesti család visszatérős nyári B terve vagy rendszeres nyaraláskiegészítője lenni. Volt egy kislány, aki előre rohant a családjától, a megszokott asztalhoz, a Római Platán Étteremben, és kihúzta az egyik székeket. – Tudod, hogy ez az én helyem – mondta a másodikként érkező nővérének – Nyilván nem okoskodok, hogy egy ilyen család sosem tudna eljönni, ha teljesen átflancosodna a Római-part, csak nem feltétlen annyiszor, hogy egy kislánynak „saját széke” legyen egy nyárra. És őt aztán végképp nem érdekli, hogy rattanszék van, egyedi vagy műanyag reklám. És talán az embereket eleve nem érdekli ennyi részlet, mint engem.
Hogy ez jó vagy rossz, mindenkinek a saját döntésére bízom. Én már számomra is túlságosan felparcellázott tekintettel figyelem, hogy valahol reklámszék van-e meg reklámernyő, mások meg meg inkább egymásra figyelnek, barátok, párok, családok. Jól teszik. Természetes mosolyok és fesztelen nevetések. Én megőrizném ezt. Éttermi fronton találkoztam olyan vendéglátóssal, aki bevallottan utálta a „szörnyű bódésort”, mondván, hogy ott csak drágán kajálsz a családoddal a koszban. Nekem ezzel, se a profilomhoz igazítván a koszban ívással sincs gondom. Van egy olyan hangulatárnyalata, amit az éttermi étkezés, elegáns beltéri „pubozás” nem tud pótolni. Aki ezért jön ide, tudja, hogy ezt kapja. Van erre is igény és ez az igény még csak nem is süllyeszti le a világot.
Ettől függetlenül nagyon szeretem, ha valaki ehhez pluszt tudni adni.
Van új a Nap néni alatt – a Római part vadóc újoncai
Kiemelem a Fellinit és a Nap bácsit, amik vastagon dicséretesek az atmoszférateremtésben. A modern idők vendéglátói bátorságával és közvetlenségével annyira partközelivé tették az közegüket, a víz mellé terített kempingszékekkel, illetve szabad ég alatti klubhelyiségszerűen szétszórt babzsák-fotelekkel, amennyire csak lehet.
Ők már nem a „hekk” és „lángos” hívószavakra építettek. Az a front már úgyis telített. Gyorsan megragadó megjelenésükön és a Római-parton eredeti bisztrós étel- és italkínálatukon túl stégkoncertekekkel vagy DJ-vel és a Fellini név kötelez alapon mólómozival hódítanak. Azért elég egyedi élmény, hogy nézed a filmet, közben odajön egy kutya megszagolni, a vászon mögött meg elúszik egy hajó. Nem is csoda, hogy ők teltházzal üzemelnek ilyenkor.
Jóbarátom, Rita közeli szüleinél szálltam meg az egyik napon, akik évtizedek óta látogatják a Római-partot. Az édesanyja szerint ez a két hely, már annyira puritán, hogy szinte megsért. Hiszen a majdnem a földön ülsz vendégként és nem tudsz elegánsan kiszállni a székekből, de mivel az emberek a lidón érzik magukat tőle, képesek akár messziről is direkt ide jönni. Viszont azt elismerte, hogy lelket adtak hozzá, ami jó, mert nem szereti azokat a helyeket, amik „csak pénzt kérnek, de lelket nem adnak.”
A Felliniben belekóstoltam a gusztusos kaják egyikébe, amik a futószalagos gyorsaság ellenére gonddal, szép tálalással és jó minőségben érkeztek.
Friss zöldség mártogatós, sült arab pitával és emlékezetesen ízes indiai kukoricakrémmel – amivel így együtt jól lakhatsz egy nap végi étkezésképp – egy hosszúlépéssel együtt 1300 FT-ból jött ki borravalóstól. Míg máshol egy retróbb kínálatból 1500-ért szó szerint SEMMILYEN mirelit tintahal karikát fogtam ki tartárral, két kovászos uborkával, de jó fröccsel.
Nem megfordítani akarom a tételt egyetlen kettős példa alapján, csak azt megjelölni, hogy nem feltétlen az új a rossz üzlet, a régi meg a jó, csak ügyesen kell választani és nyitottan keresni.
Az új idők új nyomására pedig a régi helyek is fejlődnek. Nem kell feltétlenül azt hinnünk, hogy ha régi táblára nem mai menőn van kiírva, hogy hamburger, akkor az rögvest a 90-es évek hajnaláról időutazik a tálcánkra. Az Orange Bike nevű biciklikölcsönzővel és szervizzel osztozó vidám, pörgős vendéglátóhely hamburgerei például ránézésre haladnak a korral és hallottam is a vendégeket dicsérni őket. Az én frontom fámája úgy szól, hogy kifejezetten jutányosan lehet náluk fröccsözni és van egy ritkább belga meggysörük, ami viszont cserébe számomra nagyon drága. Náluk is nagyon sok időt töltöttem, azon egyszerű oknál fogva, hogy az elsők között nyitnak (finom és szépen tálalt reggelit ettem) és sok más hellyel ellentétben volt wi-fi. Néha ilyen kevés is elég. Én nem bántam, mert egész nap jó hangulat volt, kedves személyzet és folyamatosan színes jövés-menés és mozgalmas életképek.
Az Evezős Sörkert pedig már régebben átesett a saját evolúcióján. Valaki mesélte, más meg megerősítette, hogy szintén bódéként kezdte és 450 férfőhelyes, de gyakran így is teltházas, sokféle, menőn tálalt fogásos, élőzenés nagykutyává nőtte ki magát. Csúcsidőben sűrű szövetet képeznek a vendégek, és záráskor is akadt még egy-két kimaradó, aki akár jó ötletnek érzi, hangosan és részegen azt énekelni, hogy „tölcsért csinálok a kezemből„. Eső után, hétfőn viszont ide is csak a legeltökéltebbek jöttek koccintani.
A Leander terasz pedig egész street food bodégát állított fel a korábbi, még mindig full gázon működő kiadó ablakaihoz képest közelebb a Dunához Leander Stég néven.
Finom volt a csípős hamburgerük egy máséból kóstolt harapás alapján, tetejébe pedig Reketye söröket is árultak.
A Római-part és a kisüzemi sörök
Az új hullámmal a kisüzemi sör, legyen az magyar vagy import, már élvezhető mennyiségben érhető el a parton. Ennek vezérképviselői a Nap bácsi (egy régi római-parti csárdának megfelelően keresztelve), szlovák és belga fronton a Fellini, a legnagyobb magyar kínálatára kiemelkedő Kupak és Dugó, és az összességében legnagyobb választékú sört kínáló és folyamatosan továbbkísérletező Kócsag. Én első alkalmamnál még annyira bizonytalan voltam, hogy jutok-e betevő kortyhoz, hogy vittem magammal egy kisüveges IPAt hátizsákban. Na, ezt nem kell!
A legvadócabb római-parti egység
Az amúgy a trópusi koktélbár hangulatáért már kedvelt Golyósban most nem tértem be, de lezárásképp nem álltam ellen a Két RomBusznak, ami viszont annyira nagy szám szerintem, hogy mindenkinek át kell élnie legalább egyszer. Nagyon nagy hangulatot sikerült komponálni a szó szerint veendő két nyugdíjazott R-O-M B-U-SZ körül. Vad, akár latinos, akár karibi partys, akár dzsungeles. Még a kiszakadásból is kiszakadás. A kajákból most nem ettem, de felkavaró korábbi emlékeim vannak a lángburgerről. Persze azóta szelídülhetett. Viszont így is és úgy is megéri, mert jó a zene, jók a buszok, rajtuk kívül és bennük az ülések, az álarcok a pultnál, a zongorás pult, a függőágyak, az hogy bográcsozhatsz és a középső tánctér, aminek akcióját úgy is nézheted, hogy felmászol a buszokra. Nekem az egyik kedvencem.
Van még egy ugyan meg nem látogatott hely misét megérő különlegességgel. Megemlítem, hátha valakit hozzám hasonlóan meglep. Van a Nyárfás kávéház, ami onnét kapta a nevét, hogy egy nyárfa köré épült fel. Most úgy fest, mintha fa nőne ki belőle.
Római-part időkapszula 2017
A végkövetkeztetés az lett három nap Római-partozás után, hogy még mindig tetszik és jó is így kétarcúan. Vendéglátása létjogosult, használt és kedvelt ebben a formában. Ebből a szempontból sem örülnék radikális változtatásnak, erőszakos, pláne nem profilegységesítő beavatkozásnak. Szeretem ha MINDENKI saját arculatát képviseli, és ha akar, olyan vad lehet, mint a Két RomBusz vagy olyan ellazítóan lusta kényelmű mint a Fellini. Minden, ami változni akar, változzon csak úgy, mint ahogy az Evezősről a róla szóló mesében és nőjjön ki önmagából. A változás szükségszerű, és még érdekes is lehetne éveken át figyelemmel kísérni, hogy hogy alkalmazkodik a Római-part is a folyamatos újdonságokhoz és hogy milyen új jelenség hogy talál utat vagy hódít teret itt magának. Hogy hogy jelennek meg a Római-part evolúciójában majd hasonló, csak még újabb formák, mint a Fellini vagy a Nap bácsi? Hogy miképp fejlődik a part ahelyett, hogy elvágólag megváltozna.
Köszönöm Nagy B. Áronnak és Vereséknek a szállást a Római-parti napokhoz.
Ha rendszeresen olvasnátok budapesti, magyarországi és európai kocsmákról és környezetükről, kedveljétek és kövessétek a Kocsmaturista Facebook oldalát!