Ha már fent taglaltuk a jó példát, nézzük meg kicsit a sajnos gyakori rossz példákat is kocsmafelújításra:
1. Semmilyen kocsma lesz, de drága:
Szinte botrányos eset, de nem példátlan: fognak egy régi bezárt kocsmát gyakran jó helyen és felújítják nem releváns stílussal: kicserélik a berendezést sokszor bútoráruházláncos viszonylag olcsó, de elegánskodó inkább lakásbútorokká. Létrehoznak egy stílustalan semmit, elnevezik cafénak valami sima nagykereskedelmi kávémárkával feltankolva. Feltöltik az italkészletet az alapokkal, átlagos nagyüzemi nemzetközi álpresztízs licenszsörökkel és röviditalokkal. Majd az árakat az általuk elképzelt színvonalhoz emelik, az átlag és az érték fölé. A háttérben a maníros tulajdonos pózol, pozícionál és várná, hogy jutalmazzák meg látogatással a vendégek, amit ő kitalált, de már látszik a szája sarkában a feszült kétségbeesés. Ezek a helyek gyakran gyorsan, csúfosan bezárnak. Hacsak nem kapnak időben észbe, hogy valamit másképp kell csinálni.
2. Szépen feltornásszák a küllemet, de az árak és a kínálat alul maradnak:
Ezt is nem egyszer láttam, és sajnos ez is pazarlás és szinte biztosan félremegy a szándékhoz képest. Pedig ebben az esetben a háziak odateszik magukat. Ki van találva a felújítás, van benne gondosság, játékosság, stílus, de minden más marad a régi. Alacsony italszínvonal, alacsony áron! Mi az eredmény? Délben a szép új placcon a borvirágos orrú bácsi már hangosan nótázva „kigombolt inggel lengeti a tenyerét”. A távolból a hellyel szimpatizáló két nő közel érve hajtűkanyart vesz. Alapszabály: míg nincs megszűrve az alja, addig a teteje van. Pedig vélhetően nem a bácsinak, mint a hely kabalájának készült a fiatalos falfestmény és a szép új berendezés. Őt enélkül is megtartotta volna az asztali bor occsóért a kezében, és lám, ezzel együtt is megtartja.